Haller József

A növényi hallucinogéneket amerikai indiánok fedezték fel valamikor az ókorban, és használták évszázadokon keresztül vallási rituálékban. A pontos időpont ma már nehezen állapítható meg. A becslések i. e. 8000 és 300 közé esnek, ami jókora intervallum, körülbelül másfélszerese annak, ami bennünket az első egyiptomi fáraótól elválaszt. Figyelembe véve Amerika benépesítésének valószínű időpontját, és a népesség vándorlásának dinamikáját, az i. e. 300. év valószínűbb, mint a korábbiak, és sokkal valószínűbb, mint az i. e. 8000. év. A különös hatású növények részben a kaktuszok (Lophophora williamsii, Echinopsis pachanoi, Echinopsis peruviana) részben a gombák (Psilocybe cubensis, Psilocybe semilanceata) közé tartoznak. Az LSD-t (lizergsav-dietilamidot) európai gyógyszervegyészek szintetizálták az anyarozs egyik alkaloidájából, a lizergsavból. Hatásaiban – és hatásmechanizmusában – nagyon hasonlít a növényi hallucinogénekhez, ezért rokon vegyületnek tekinthetők, bár szerkezetük különbözik.

A tüskék nélküli peyote kaktusz (Lophophora williamsii) varázserejét a huichol indiánok fedezhették fel valahol Mexikóban (ma Mexikó középnyugati vidékén élnek, de őshazájuk valószínűleg máshol volt). A huicholok – a napistenen kívül, amely minden isten ősatyja volt – négy istent tiszteltek; ezek egyike maga Peyote, aki szent erejét a kaktuszba helyezte. Aki elfogyasztotta a növényt (pontosabban levágott és megszárított korongszerű csúcsát), részesült az isten transzcendentális erejéből. A peyote rágása fontos része a vallási rituáléknak. A szokást átvették azok az indián népek is, amelyek később érkeztek a vidékre (pl. a toltékok és aztékok), és elevenen élt a spanyol hódítás korában is.

A hódítók természetesen törvényen kívül helyezték a peyote rágását, mint gonosz varázslatot, de a szokás – a szintén illegalitásba vonult ősi vallással együtt – tovább élt. A peyote reneszánszára a XIX. században került sor (nagyjából az amerikai polgárháború idején), amikor terjedni kezdett az Egyesült Államok indián népeinek körében is. Az akkori látnokok azonban már beépítették a kultuszt a keresztény hitbe.

A XX. század folyamán a peyote rituálék sok vitát váltottak ki. A növény fogyasztását és kereskedelmét több államban betiltották, de az amerikai legfelsőbb bíróság határozatban mondta ki, hogy egyes indián törzseknek joguk van peyote-ot használni ősi rítusaik során – igaz fenntartották a tagállamok jogát is, hogy ellenőrizzék a peyote fogyasztását. A fő hatóanyagot, a meszkalint, 1897-ben azonosította Arthur Heffter, szintézise pedig 1919-ben sikerült Ernst Späthnek. A növény nemcsak meszkalint, hanem több más alkaloidát tartalmaz, ezért a meszkalin és a peyote hatásai nem teljesen azonosak. A járulékos alkaloidáknak többnyire nincs saját hatásuk, de fokozzák, vagy módosítják a meszkalin hatásait. A meszkalin eleinte reményeket ébresztett az orvosokban – főleg a pszichiáterekben –, a remények azonban nem teljesültek; egyetlen olyan betegséget sem ismerünk, amelyet meszkalinnal gyógyítani lehetne.

A pszilocibint a Psilcybe nemhez tartozó, úgynevezett varázsgombák (teonanacatl) tartalmazzák, amelyek története nagyon hasonlít a varázskaktuszok történetéhez. A gombákban rejlő erőt szintén mexikói indiánok fedezték fel, és vallási rituálék során vetették be. A spanyol hódítók ugyanúgy tiltották használatát, mint a kaktuszokét vagy a kókalevélét, de a tiltás – bár nem volt hatástalan –, nem volt képes kiirtani a szokást. Európába a XVIII. század vége felé jutott el, de eleinte összetévesztették a peyote-al, mert a szárított növénydarabokat nem volt könnyű felismerni és azonosítani. Az aktív hatóanyagot csak 1958-ban azonosították, de egy évvel később Albert Hofmann már a szintézist is megoldotta. A következő néhány év a kísérletezésé: a pszilocibin megjelent tabletta formájában, és ezt sok egyetemista és kutató kipróbálta saját magán.

A vizsgálatok semmilyen kézzelfogható eredményhez nem vezettek, a veszélyek azonban nyilvánvalóvá váltak, ezért a gombát és a pszilocibint 1968-ban betiltották – először az Egyesült Államokban, majd később más országokban is. A fogyasztást természetesen nem sikerült teljesen felszámolni, és a kísérletek is folytatódtak, bár erős kontroll alatt. Néhány friss közlemény igazolni látszik a pszilocibin hatásosságát az úgynevezett klaszter-fejfájásban – erről alább lesz szó.

Az LSD egy különös vegyületcsaládnak, az úgynevezett anyarozs-alkaloidáknak a leszármazottja. Az anyarozs (Claviceps purpurea) egy gombaféle, amely a rozs kalászát fertőzi meg, és egy sereg alkaloidát tartalmaz. Tömeges mérgezéseket okozott a középkorban: részben átmeneti elmezavart, részben fájdalmas vérér-összehúzódást idézett elő a végtagokban. A különös jelenség sok kutató figyelmét felkeltette, és a XX. század első felében megindult az anyarozs-alkaloidák módszeres kutatása, aminek eredménye néhány gyógyszer – ergotamin, ergometrin, bromocriptin – és az LSD lett. A vegyületet 1938-ban szintetizálta Stoll és Hoffmann, az anyarozsban található lizergsavból. Egyikük – Hoffmann – később kipróbálta magán az új anyagot.

A drog hatásai olyannyira hasonlítottak a skizofrénia tüneteire, hogy eleinte a betegség modelljeként próbálták felhasználni; sőt, pszichológusok tömegei vették be, hogy átérezzék a skizofrének belső állapotát. Az LSD egyike a leghatékonyabb idegrendszeri vegyületeknek (ötven milliomod grammnyi LSD már hallucinációkat vált ki), így felfedezését nagy lelkesedés követte. A gyakorlat azonban rácáfolt a reményekre: nem bizonyult hatásos gyógyszernek, és a skizofrénia modelljeként sem vált be. A pszichológusok lelkesedése azonban átragadt a művészekre.

Az ötvenes–hatvanas évektől kezdve a drognak, mint tudattágítónak és a pszichedelikus élmény forrásának, valóságos szubkultúrája alakult ki. Hívei közé számítottak olyan írók, mint Tom Wolfe és Ken Kesey, illetve olyan zenészek, mint Jimmi Hendrix. A pszichedelikus élmények mellett azonban felütötték fejüket a rossz utazások (lásd alább), ami aláaknázta a drog népszerűségét, és elvezetett betiltásához is. Az LSD-t azonban nem nehéz előállítani, ezért megindult illegális termelése (a hatvanas évekig szabadon hozzáférhető volt).

A drog előnye, hogy nagyon kis mennyiségben hatékony, így az illegális termelés a 60-as évek végére elérte az évi negyvenmillió adagot. Ennek zömét az Egyesült Államokban állították elő, onnan exportálták Európába. A hetvenes évek végére a fogyasztást sikerült visszaszorítani, de a kilencvenes években az LSD újra divatba jött. Igaz, harmadára csökkentették az utcára kerülő adagok dózisát, ami – ha nem is szüntette meg –, jócskán csökkentette a kockázatokat. A 2000. évben a fogyasztás ismét visszaesett, mert sikerült néhány nagy illegális laboratóriumot felszámolni.

Az LSD történetének külön fejezete az igazságszérum keresése. A XX. század ötvenes és hetvenes évei között CIA-ügynökök, katonák, és bűnözők ezrein próbálták ki (néha beleegyezésük vagy tudtuk nélkül), hogy a tudatra kifejtett hatását tanulmányozzák. Ezeket a próbálkozásokat még ma is a titok homálya övezi.

Nem világos, hogy a kísérleteket a kormány rendelte-e meg, vagy személyes lelkesedés következményei voltak. Néhány kutatót később börtönbüntetésre ítéltek, ami azonban az első lehetőséget sem zárja ki teljesen. Az LSD alkalmasnak bizonyult az akarat feloldására, tehát elvben be lehetett volna vetni vallatások során. Következményei azonban előreláthatatlanok voltak. Sokan követtek el öngyilkosságot a hatása alatt, így a kísérleteket leállították.

Fogyasztás

A peyote-rituálé előtt az indiánok éheznek, hogy megtisztuljanak, és megkönnyítsék a Szellem befogadását. A rítust általában meditációs gyakorlatok előzik meg. Magára a rituáléra tűz mellett kerül sor; az indiánok egyetlen alkalommal tíz-húsz korongot elrágnak, miközben szent énekeket énekelnek, a tűzbe bámulnak, és a dobok ütemes hangja mellett fokozatosan transzba kerülnek. Az élmény nem feltétlenül kellemes; eleinte gyakran hánynak tőle, de ezt nem bánják, mert a tisztulási folyamat részének tartják. Az ősi rituálék mai követői ugyanúgy fogyasztják a kaktuszt, mint az indiánok, de mivel keserű, sokan kapszulákba zárják. A kaktusz azonban kevés meszkalint tartalmaz, ezért sok kapszulát kell lenyelni. Alternatívaként a növényt zselatinnal keverik; a zselatin egyfajta pajzs a keserű íz ellen. A peyote-ból néha teát főznek, ami a végbélbe is beinjektálható, mert felszívódik a bélfalon keresztül.

A varázsgomba – mint bármely gomba – megehető, akár édesítve és különböző magokkal fűszerezve, akár édesítés nélkül, salátába keverve, vagy pizzára rátéve. A gombából teát is lehet főzni. Állítólag minden formában ízletes. Az indiánok szintén ették a gombát, többnyire vallási szertartások alkalmával és beavatási szertartásokon. Érdekes, hogy a gomba Dél-Amerikában is terem, de ott nem ismerték fel hatásait.

Az LSD-t bélyegszerű papírokra szárítják rá, és onnan nyalják le. Rendkívül hatékony (100-szor hatékonyabb, mint a pszilocibin és 4000-szer, mint a meszkalin), ezért egyetlen apró papírnégyzetre ráfér egy teljes adag. Árulják más formában is (folyadékként, kristályként, tablettaként, zselatinként stb.), és bőrbe dörzsölve is hat, de a leggyakoribb forma a bélyeg. Hogy ne porladjon le a papírról, ragasztóval keverik, ami az LSD-utazást néha kellemetlenné teszi. A cseppekben szedett folyadék ebből a szempontból jobb, és általában hatékonyabb – bár emiatt veszélyesebb is.

Élmény

Az LSD hatására a színek életre kelnek, és hullámzó, színes mértani formák lángolnak fel a szem előtt, mint a kaleidoszkópban. Az érzékszervek kapcsolatba lépnek egymással: a hang és tapintás színként villan fel, és fordítva, a színek megszólalnak. Mindez szavakkal leírhatatlan élvezetet okoz. Az emberben hatalmas revelációk érzete alakul ki, telepatikus képességek ébrednek fel benne, és tudata kitágul. Úgy érzi, mintha kilépne a testéből, és anyagtalan szellemként szemlélné saját magát. A test és a környezete közötti határok feloldódnak, és a test mintha más testekkel olvadna össze. Furcsa kérdések merülnek fel az emberben (pl.: én hallgatom a zenét, vagy a zene hallgat engem?).

Idő és a tér eltorzul: másodpercek néha óráknak tűnnek, a tárgyak pedig hol mérhetetlenül apróvá zsugorodnak, hol félelmetesen naggyá változnak. Kétdimenziós képek mélységre és tömegre tesznek szert. E varázslatos élmények hatása alatt az élvező magába fordul, elkülönül szociális környezetétől, bár sokaknak szükségük van egy felvigyázóra vagy ceremóniamesterre, hogy megóvja őket a rossz utazástól (lásd alább). Ez a kaleidoszkópszerűen változó, hullámzó élmény órákig fennmarad, sőt, egyes tünetek akár napokig tarthatnak. Döbbenetes módon később az élmény magától visszatérhet, akár hónapokkal az utolsó adag után.

Az LSD hatása ingadozó; ki sem alakul, ha valaki nem képes alávetni magát az élménynek, egy kellemetlen esemény viszont megrettentheti az élvezőt, aminek hatására az eufórikus magaslatból a poklok mélyére zuhan. Ezt hívják rossz utazásnak. A rossz utazás köz- és önveszélyes állapot; a rémálomszerűen kavargó rettenetek hatására az élvező ész nélkül rohanni kezd, kiugrik az ablakon, vagy környezetére támad. Ezért tiltották be.

A meszkalin és pszilocibin nagyjából ugyanúgy hat, mint az LSD, de az élmény kevésbé erős. Ez legalább annyira előny, mint amennyire hátrány – a gyengébb hatások egyúttal pszichikailag kezelhetőbbek is. A pszichedelikus élmény kialakulásához a meszkalinból 300-500, a pszilocibinből 10-50 mg-ra (ezredgrammra) van szükség. Ez 2-20 kaktuszkorongban, illetve 2-5 g szárított gombában van meg. Összehasonlításul, az LSD-ből 50-75 mikrogramm (milliomodgramm) elég.

A köztudatban kialakult az a tévhit, hogy az LSD művészi képességeket szabadít fel az emberben, ami természetesen nem igaz. A drog elszabadíthatja a képzeletet, de nem ajándékoz meg tehetséggel. Jimmi Hendrix LSD nélkül is jól gitározott, és halála óta nem született belőle még egy, bár tömegével kellene közöttünk futkároznia, ha a hit igaz volna.

Hatás

Az LSD hallucinogén hatását a szerotonin 2a (5–HT2a) receptora közvetíti1. Némileg sommásan fogalmazva, az LSD munkára serkenti az agykéreg (elsősorban a 4. és 5. réteg glutamáttal dolgozó) idegsejtjeit, amitől ezek belső kontrollja meglazul, és az agykéreg különböző területei között olyan asszociációk alakulnak ki, amelyekre éber állapotban soha nem kerülhetne sor. Az 5–HT2a receptorok szerepét bizonyítja, hogy ennek a receptornak minden agonistája2 hallucinációt vált ki, míg az antagonisták megakadályozzák ezt. Az LSD hatására tehát az agykéreg idegsejtjei elszabadulnak, mintegy önálló életre kelnek, és megnyitják a kaput a legbizarrabb látomások előtt.

A hatás azonban túl összetett ahhoz, hogy egyetlen receptor megmagyarázza, és valóban: az LSD további nyolcféle szerotonin, minden (ötféle) dopamin, kétféle noradrenalin, és egy hisztamin receptorhoz kötődik. A bonyolult élmény valószínűleg a komplex hatásból vezethető le; az eufória például a dopaminszerű hatásoknak tulajdonítható, a felajzottság pedig a noradrenalinnak.

A meszkalin és pszilocibin hatásmechanizmusa kevésbé ismert; ezek az anyagok kevesebb bajt okoznak, mint az LSD, így kevesebben foglalkoznak velük. Nagyon valószínű azonban, hogy nagyjából ugyanúgy hatnak, mint az LSD. Ezt részben a hasonló pszichikai hatások, részben a kereszt-tolerancia bizonyítja. A tolerancia (érzéketlenség) minden drogra jellemző; lényege, hogy idővel egyre több anyag kell ugyanannak a hatásnak a kiváltásához. Az LSD toleránssá (érzéketlenné) tesz a meszkalinnal és pszilocibinnel szemben és fordítva, ezeknek az anyagoknak a fogyasztása LSD-toleranciát idéz elő. Ez nemigen fordulhatna elő, ha a hatásmechanizmusuk különbözne, mert a tolerancia védekező reakció; a szervezet úgy tiltakozik a drog hatásai ellen, hogy csökkenti azoknak a receptoroknak a számát, amelyekre a drog hat (mintegy befogja az idegsejtek receptorfülét, hogy ne hallják a drog által előidézett zajt).

Függőség

A függőség pszichológusok által elfogadott normái szerint a hallucinogének nem különösebben addiktívek, még az LSD sem. A függőség néhány tünete általában megjelenik (például a tolerancia, és a pszichikai függőség, vagyis a drog iránti vágy), de ezek nem különösebben veszélyesek, és viszonylag könnyen legyőzhetők. Ezt az optimista képet néhány friss és alapos elemzés azonban megkérdőjelezi. Egy 2006-os, 1200 hallucinogénélvezőt vizsgáló tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy az esetek 2 százalékánál mégiscsak kialakult a függőség, és további 10 százalék határeset. Igaz, az alanyok 88 százalékánál nem alakult ki függőség. A veszély tehát kicsi, de nem nulla.

Kockázat

A függőség kis kockázata biztonságérzetbe ringathatja a hallucinogének kedvelőit. Ráadásul az LSD, a meszkalin és a pszilocibin nem különösebben mérgezőek; ez tovább fokozhatja a biztonságérzetet. A hallucinogének fogyasztása mégis életveszélyessé válhat, a biztonságérzet tehát hamis.

A drog hatása alatt egyesekben ellenállhatatlan vándorlási vágy ébred fel. Mivel ilyenkor az illető gyakorlatilag magán kívül van, vándorlás közben nem képes vigyázni magára, és könynyen megsérülhet, vagy meg is halhat. Még súlyosabbak a rossz utazás következményei. Ilyenkor nehezen szavakba önthető rettenet lesz úrrá a drogoson, ami a legelképesztőbb cselekedetekre ragadtathatja, beleértve az öngyilkosságot, vagy a mások felé irányuló agressziót. A felvigyázó vagy ceremóniamester ilyenkor nélkülözhetetlen, de csak akkor töltheti be szerepét, ha teljesen megbízható, van tapasztalata, és nincs maga is drog hatása alatt.

Az élmény visszatérése szintén veszélyessé válhat; erre LSD nélkül kerül sor, akár hetekkel, vagy hónapokkal az LSD fogyasztása után. A veszélyt növeli, hogy a dolog váratlan, tehát nem lehet felkészülni rá. Az élmény visszatérése többnyire rövid, és – ha valaki nem fogyaszt több LSD-t –, idővel megszűnik. Néhány drogosnál azonban krónikussá válik, és ekkor már kimeríti a pszichikai zavar kritériumait. Végül, de nem utolsósorban: a hallucinogének megnövelik a skizofrénia kialakulásának kockázatát. A pszichedelikus élmény önmagában is hasonlít a skizofrénia tüneteihez – nem véletlenül akarták felhasználni a skizofrénia modellezésére –, de az élmény elmúlik, és a fogyasztók többségénél nem okoz komoly bajt. Egyesek azonban hajlamosak a betegségre, és ők megindulhatnak egy olyan lejtőn, amelynek végén egy rendkívül súlyos pszichikai zavar várja őket, annak minden komplikációjával együtt.

Kórkép

A hallucinogének nem tartoznak a legnépszerűbb drogok közé. Még az Egyesült Államokban is csak 10 százalék körül van azoknak a kamaszoknak a száma, akik valaha kipróbálták az LSD-t. A hallucinogéneket fogyasztók száma messze elmarad a marihuánáétól és pszichostimulánsokétól, igaz, ez a drog népszerűbb, mint az ópium és a heroin.

Magyarország ezen a listán viszonylag elől van a 3 százalékos gyakoriságával (az európai átlag nagyjából 2%), annak ellenére, hogy más drogok esetében a kevésbé veszélyeztetett országok közé tartozik. Ausztrália, amely nem szerepel a listán (mert az adatfelvétel módja és az évszám nem azonos), az Egyesült Államokhoz hasonlít. Az LSD fogyasztása ingadozott az elmúlt néhány évtizedben. A hetvenes évek divatőrületét egy hullámvölgy követte, amikor az Egyesült Államokban a fogyasztás 7 százalékra esett vissza.

A kilencvenes években a fogyasztás ismét nőtt, és 13-14 százalék között állapodott meg (egy 2006-os felmérésben 13%-ot, egy 2003-asban 14%-ot állapítottak meg). A növekedést egyesek generációs feledékenységgel magyarázzák. A hipotézis hívei szerint a nyolcvanas években tapasztalt visszaesés a felvilágosító munkának tulajdonítható, a kilencvenes évek növekedése viszont annak, hogy a felnövő új generáció elfelejtette azt, amit elődei megtanultak, nevezetesen, hogy az LSD veszélyes. Az elmélet tetszetős, de a tények nemigen támasztják alá.

A fiatalok 80 százaléka veszélyesnek tartja az LSD-t – ez a legtöbb országban így van, annak ellenére, hogy az LSD fogyasztásában nagy különbségek vannak. Különösen érdekes Grönland és Románia esete; mindkét országban 1 százalék alatt van az LSD-fogyasztók aránya, annak ellenére, hogy a grönlandi fiataloknak csak kevesebb, mint fele tartja veszélyesnek az LSD-t (szemben Romániával, ahol a megkérdezett fiataloknak csaknem 90%-a tartotta kockázatosnak az LSD fogyasztását).

Az Egyesült Államokban rendszeresen vizsgálják a drogfogyasztók etnikai megoszlását is. Az LSD elsősorban a fehérek körében népszerű; olyan felmérés is készült, amelyben a feketéknél (elsősorban a fekete nőknél) nem volt kimutatható az LSD fogyasztása. Érdekes, hogy az amerikai indiánok körében – jóllehet vallási rítusok révén kapcsolódnak a hallucinogénekhez –, nem gyakoribb a fogyasztás, mint az Egyesült Államokban általában.

Gyógyászat

Más drogokkal ellentétben a hallucinogéneket nem használják fel gyógyszerként. Az egyetlen kivétel talán az úgynevezett klaszter-fejfájás, amely a három fő fejfájástípus egyike, és olyan súlyos, hogy többnyire kórházi kezelést igényel. A pszilocibin állítólag hatásosan csökkenti ezt a fejfájást, bár a bizonyítékok egyelőre alig lépték túl a népmesék bizonyító erejének határát. A jövőre vár annak vizsgálata, hogy a legenda igaz-e, és ha igen, gyógyszerré nemesíthető-e a pszilocibin. Valószínűleg nem, de talán létrehozhatók analóg vegyületek, amelyek úgy csökkentik a fejfájást, hogy nem idéznek elő hallucinációkat.