2011. okt 15.

A tudásszomj mint ópium iránti vágy?

írta: Janguli
A tudásszomj mint ópium iránti vágy?

Mi a közös a heroinistában és a könyvmoly tudósban? Az, hogy újra meg újra követeli a maga „adagját”. Az egyikük a heroinból, a másik az információból. 

tudos opiumA tudásszomj vele születik az emberrel. Tömören: az ember „információevő” (infovore) élőlény. Utóbbi kifejezést a „húsevő” (carnivore) mintájára alkotta meg és vezette be a tudományok szótárába Irving Biederman (Dél-kaliforniai Egyetem) és Edward Vessel (New York-i Egyetem), akik az American Scientistben publikálták írásukat.

Természetesen szelektív az a mód, ahogyan agyunk a rá zúduló információt kezeli. Az új elmélet szerint az agyban éppúgy versengés folyik, ahogy a természetben. Agyunk válogat az információk között, és azokra csap le, amelyek még ismeretlenek számára. A szokatlan, az össze nem illő és a rejtélyes élvez előnyt – amíg meg nem szokjuk, össze nem rakjuk és ki nem bogozzuk.

Amikor az agy felfigyel egy lehetséges prédára – vagyis információra –, éberségi szintje nő, és próbálja az információt becserkészni, vagyis megérteni. Amint ez sikerült, az agy bekebelezte az információt, egy időre jóllakott vele, de aztán újabb és újabb információk után néz. A folytonos információéhséget csak a fizikai éhség és más, sürgető biológiai szükségletek képesek időszakosan felfüggeszteni.

Az örömelv új értelmezéséről van szó (amely, mint új értelmezés maga is örömet okoz, legalábbis az elmélet szerint). Az értelmezéshez tetszetős neurobiológiai magyarázat is társul. Lássuk tehát, hogyan is tud örömet okozni az információ!

A kutatók szerint a szellemi erőfeszítés, töprengés önmagában nem túl élvezetes. Mégis, ha már egy probléma foglalkoztat, újból és újból nekiveselkedünk, hogy megfejtsük egy ismeretlen fogalom, egy különös ábra vagy akár egy bonyolult elmélet értelmét. Mi sarkall erre? Úgy tűnik, a megértés pillanatának öröme. Ugyanis az „aha-élmény” – amikor „összeáll a kép” – olyan biokémiai reakciósorozatot indít el, amely jutalmul belső ópiumszerű anyagokat lő be az agyba.

A tudósok sokszor indulnak ki olyan tényekből, amelyek nyilvánvalóak, de amelyek mellett mások mégis elsiklottak. Új szemmel néznek rá ismerős összefüggésekre, és azok ettől olykor valóban új értelmet nyernek. Így történt ez most is, az új felfedezésnél.

Azt már 25 éve lehetett tudni, hogy az ún. mü-opioid receptorok (sejtfelszíni érzékelők), amelyek a belső opiátokat megkötik – de éppígy az ópium, a morfium és a heroin hatóanyagát is –, kivételesen sűrűn találhatók egy bizonyos agyi látópálya környékén. Biederman és Vessel vette észre, hogy ez a pálya rendre akkor jön ingerületbe, amikor egy látványt értelmezni próbálunk. Ebből kiindulva alkották meg a hipotézist: egy kép megértésének pillanatában e látópályánál belső opiátok szabadulnak fel, és a mü-opioid receptorokat ingerelve váltják ki az „aha-élmény” örömét.

Az elgondolást agyi képalkotó eljárással tesztelték. A kísérleti alanyok ábrákat nézegettek, miközben a kutatók fMRI-vel (funkcionális mágneses rezonancia vizsgálat) követték nyomon az agyterületeik aktivitásában látható változásokat. Eredményeik a hipotézist igazolták: a kérdéses látópálya mentén az alanyok által legérdekesebbnek ítélt képek idézték elő a legnagyobb aktivitást – de csak az első néhány felmutatáskor. Amikor már többször is látták a képet, azok nem váltották ki ugyanazt az opiát-aktivitást, s ezzel párhuzamosan az alanyok már kevésbé is élvezték azokat. Biedermanék szerint a nem-képi információk megértése is ugyanezen az elven működik és hasonló módon okoz örömet. tudos opium

Egyre több kell?

Amennyiben az ismétlődő információk „elkopnak”, agyunk újakra kezd vadászni. A folyamat Biederman szerint akár megállíthatatlanná is válhat: egyre több új információt igénylünk, éppúgy, ahogy a kábítószereseknek is egyre nagyobb adag kell.

A folyamat abban az esetben aggasztó, ha az információkeresés átcsap szenzációéhségbe, és egyre felületesebbé válik. Az embereket óhatatlanul elérő sok hasonló híradásból végül már csak a botrányok, a természeti katasztrófák és a tömegszerencsétlenségek emelkednek ki. Egyre magasabb az ingerküszöb a tudományos hírekre is. Nem véletlenül látnak napvilágot szerte a világban, akár jónevű külföldi ismeretterjesztő lapokban olyan cikkek, amelyek megkérdőjelezik az evolúciót, vagy épp a világ nemlétével foglalkoznak; utóbbi valójában egy hangzatos cím ama kérdés kifejtéséhez, hogy amit valóságnak tekintünk, esetleg csupán a róla való információnk. Mintha máshogy már nem lehetne a figyelmet felkelteni. Mindez viszont oda vezet, hogy végül egyre kevésbé adunk hitelt annak, amit olvasunk, és az információ ettől csak még értéktelenebbé válik.

Itt már nem szelekcióról van szó, hanem kontraszelekcióról; olyan folyamatról, amelyben éppen az értékes és vitális információk veszhetnek el a harsányabb álhírek árnyékában. Feltétlenül ide vezet az emberi információevő hajlam és az információs társadalom találkozása? Nem lehetne ezt a folyamatot kedvező mederbe terelni? Úgy, hogy ne egyre többet, hanem egyre összetettebbet akarjunk? A Biederman-i elgondolás szerint agyunk nem egyszerűen az új információt kedveli, hanem éppen a komplexebb új információt; s nem a készen kapottat, hanem azt, amit maga fedez fel. Amennyiben a minőségi tudás e vágya velünk születik, csak arra van szükség, hogy ezt a megfelelő információs környezet biztosításával fenntartsuk – például az iskolában.

Leszünk-e valaha iskolafüggők?

információ-függőségAz elmélet alapján az iskolában, ahol állandóan új információkhoz jutunk, egymást kellene, hogy érjék aha-élményeink, következésképp agyunknak úsznia kellene a belső opiátokban. Ezzel szemben a tanulás kínját többen ismerik, mint annak örömét; s ha élvezetekről beszélünk, nem a tanulás az, ami először az eszünkbe jut. Ennek több oka is lehet. Például az, hogy olyan anyagokat kell megtanulni, amelyek kevés újszerűt nyújtanak: száraz adatok sorát, évszámokat, neveket, tételeket, egyszóval olyasmiket, amelyek nem váltják ki a megértés örömét. Vagy amit el kellene sajátítani, az nincs a tanulókra méretezve, túl nehéz és bonyolult, ezért frusztrálja őket. Végül, egy lélektani ok. Amit az emberek veleszületetten szívesen végeznek – ez esetben a tanulást –, ha kívülről is jutalmazzák – például jó osztályzattal, középiskolába vagy egyetemre való felvétellel, pénzzel és egyebekkel –, akkor utána már inkább csak ezért fogják végezni, és nem önmagáért. Összességében, tanulási hajlandóságuk csökken.

Iskolára persze, szükség van, és a teljesítményt értékelni kell – a probléma kiküszöbölése tehát nehéz, de nem lehetetlen. A Biederman-i felismerés fényében valószínű, hogy a gyerekek akkor találják élvezetesnek a tanulást, ha maguk is felfedezhetnek új és érdekes összefüggéseket.

Egyes pedagógiai irányzatok éppen erre az elvre építenek. Ezek közül az egyik a „projekt típusú tanulás”, amelyet például Finnországban alkalmaznak – nagy sikerrel. Az ilyen típusú tanítás során a gyermekek akár több hétig is foglalkoznak egy-egy témával – legyen az óra, tigris, őserdő stb. –, de nem úgy, hogy egy megadott tananyagot kell elsajátítaniuk, hanem úgy, hogy a témát a lehető legtöbb oldalról közelítik meg. Felkutatnak minden lehetséges forrást: otthon vagy a könyvtárban található könyveket, az interneten elérhető anyagokat, újságcikkeket, képeket, videókat; megkérdezik szüleiket és ismerőseiket; a témával kapcsolatos játékokat játszanak. A lehetőségek kimeríthetetlenek, és a tanulók maguk is előállhatnak ötletekkel. Ezzel a módszerrel fenntartható és kielégíthető a veleszületett kíváncsiság; a gyermek megtanulja, hogyan kell önállóan ismeretekre szert tennie, és mivel ezt nem érzi kényszernek, valószínű, hogy egész életében szívesen tanul majd – ami ma, a gyorsan változó tudás világában, nemcsak kívánatos, hanem egyenesen szükséges is.

Jakabffy Éva

Természet Világa, 2008/1

Szólj hozzá

függőség agy fmri ópium agykutatás információ függőség jakabffy éva opiátok opioidok irving biederman