2015. okt 30.

Vámpír anti-pszichológia

írta: Janguli
Vámpír anti-pszichológia

vampiremale10.jpgA vámpírnak nincs pszichológiája: hisz nem olyan értelemben lelkes lény, mint az emberek vagy állatok. Lehet testét vesztett kóbor lélek, árnyék nélküli test, vagy olyan, amely maga mögött hagyta a lelkét. A vér hiánya ugyanis sejtet valamit a pszichofizikai egység megbomlásából, noha a legújabb tudományok fényében mindez aligha lehetséges. A vámpír önnön halott reinkarnációja, aki az általa szívott vérből csak saját asztrális mását tudja újraéleszteni.

Ha létezik is vámpír, pszichológiája nem a mi pszichológiánk: ő csak bennünk válik pszichés valósággá. Ontológiája nem a mi ontológiánk, létezése sem a miénkhez fogható. A mi pszichés valónk pedig léthelyzetünkben gyökerezik, amely a létért való küzdelem is egyben, és félelem mindattól, ami a léttől megszabadíthat, vagy annak valamely feltételétől, például a vértől.

Ám az élőlény időnként szembeszegül a természet törvényével. Ilyenkor egy szenvedély arra készteti, hogy ne aggódjon létéért, hogy odadobja magát, vagy átadja magát egy nagyobb hatalomnak; hogy életét és vérét adja.

De mi ez a nagyobb hatalom, amely felül tudja írni az amúgy görcsös létfenntartást? Milyen extázis ragadja ki a lelket ama szokásos állapotból, amelyben egzisztenciális félelmek hányják-vetik, vagy éppen az e félelmeket tompító, elbutító szokások, apró-cseprő dolgok, esetleg hitvány fantazmagóriák nyugtatják? Az egyik ilyen még mindig a biológia keretei közt marad: sokan gyermekeikért képesek különleges áldozatokra, s lehet, hogy éles helyzetben maguk helyett utódaikat választják. Ilyenkor a genetikai öröklét felülírja az egoisztikusat.

Az odaadás másik nagy területe a szerelem. S a vámpír-szerelem nem más, mint a teljes odaadás metaforája, azé, amely létét kockáztatja, s bár érzünk valamely halvány kapcsolatot fajfenntartás és szerelem között, maga az érzés ezt a végtelenségig elmaszkírozza. Különösen pedig akkor, amikor a szerelem által írott pályák nyilvánvalóan a semmibe futnak. És éppen ezek a meddő és halálos szerelmek tűnnek a legigazibbnak. Szerelem a szerelemért. Szerelembe esni egy vámpírral: mi lehetne ennél meggyőzőbb?

Vámpírok az agyban

Mi emberek valahol elkezdtük megkülönböztetni a fajfenntartást a belőle fogant szexualitástól, a szexust pedig a benne fogant szerelemtől. Ha próbálnánk is ezeket egymásra redukálni, immár nem járnánk sikerrel. A mi fejünkben a lélek különválik a testtől, a szerelem a szexustól. És ez nemcsak fogalmi elhatárolás. Bár soha nem láttunk lelket önmagában, testetlenül, mégis feltételezünk ilyen létmódot, noha ezt nagyon is testi agyunkkal tesszük.

Ezért aztán zavarba jövünk, hogyan is gondoljunk a lélekre. Efféle zavar szüli az olyan se-teste, se-lelke lényeket, mint a vámpírok, melyeket nem kötnek fizikai világunk korlátai, ám bizonyos biológiai korlátok mégis csak hozzánk kötik őket. A vámpír tehát roppant ellentmondásos. Sokan ezért nem is vevők rájuk, ahogy más olyan dolgokra sem, amelyek a fizikait és pszichikait úgy keverik, mint például az asztrológia. Mert hát mi köze a pokoli Vénusznak a szépséghez és a szerelemhez? Nem beszélve a bolygó státuszát vesztett Plútóról, ez vajon hogyan kapcsolódik a halálhoz? Úgy, hogy agyunknak legalább a fele, éspedig a jobbik, igen jól tűri az ellentmondásokat. Bizony, van bennünk valaki, aki dalolva felékesíti a világot mindenféle ostobasággal. Ezt ugyan sokan be nem vallanák maguknak: ők a racionalisták. Az igazság az, hogy nem ők vannak többségben, hanem azok, akiknél ugyan a bal félteke viszi a prímet, de ezt időnként, igen rugalmasan, a jobb félteke egy-egy akkordja szakítja meg. Ők a gyakorlatias többség, akik azonban elcsábíthatók egy-egy körre, egy-egy vámpír-táncra vagy szeánszra, és ilyenkor hanyagul eldobják az agyukat bevilágító ráció lámpását. S az Alkonyatban szabadon úsznak a levegőben, sőt e felfokozottságért átmenetileg letétbe adják vérüket, vagy eladják lelküket. Nem több ez számukra, mint egy kaland a valaha megálmodott Drakula Landben. Aztán felébrednek, folytatják életüket a napvilágon, csupán pár cseppnyi vérveszteséggel. Ahogy az álmok is lecsippentenek egy-egy darabot a világra nyíló lélekrészből.

vlad-iii.jpgVlad III., aki Drakula alakját ihlette

Tehát agyunk egy-egy zugában éppúgy összebújnak és megférnek az ellentmondások, mint a szerelemben a vámpírok és az emberek. A vámpír a test nélküli lélek megtestesülése, így semmi nem tűnik hitelesebbnek, mint a testetlen vámpír-szerelem hipererotikussága. Nem véletlen, hogy épp az ezt a kártyát kijátszó művek ragadták meg leginkább az agyakat, és rántották azokat magukkal egy alternatív világba. Hogy ez az alternatív világ éppen ott található, ahol a mi cseppet sem alternatív valóságunk, az már senkit sem ejt zavarba. Agyunkat már előhuzalozta erre némely angyalos film, mágikus realista sorozat. Ha bősz racionalisták vagyunk, akik fölénnyel nézünk föl a Berlin feletti égre vagy a röpködő vámpírokra, akkor is be kell látnunk: mindez a normális agyműködés része.

berlin_felett.jpgBerlin felett az ég

Az emberiség mindig is ide-oda kapcsolt különböző valóságai közt, és éppúgy nem keverte össze a griffmadarak státuszát a sólymokéval, vagy a farkas nagymamát a saját, mégoly emberevő nagyanyjáéval, mint ahogy azt is tudta, hogy ha már úgymond az öröklét várományosa, és angyalok vigyázzák lépteit, azért nem árt, ha nemcsak rájuk, de lába alá is néz.

Ennek a bámulatos kettősségnek mindenkor megvolt a közösségteremtő és lelki egészséget megtámogató funkciója. A rítusok, vagy fohászkodások erőt adhattak és összekovácsolhattak egy-egy lehetetlennek tűnő akció érdekében, és előre vetítették a sikert. Vajon nagy merészen arra is gondolhatunk, hogy a szerelmek szerelme, a vámpír-szerelem szintén erőt adhat, szintén előre vetíthet valamit, netán új erővel tölthet meg színüket vesztett álmokat mai, demitologizált, túlszexualizált, tudományoktól túltáplált korszakunkban; vagy egyéni álmokat a szerelemről, amelyek még elevenek voltak meséinkben vagy első egynéhány szerelmünkben. Talán mindezt már betemette néhány agyonrágott párkapcsolat, szexuális teljesítménykényszer, s a mindenkiben benne élő animus és anima is elhalványult immár.

Az animus, akinek léttere oly tágas, hogy abban szintén megfér a gyilkos és a gentleman, a mágus és a vérszomjas nyomorult, aki csodát tud tenni, de aki számára a legnagyobb csoda mégis egy lány, a maga naiv egyszerűségében. Akinek tehát hatalma van, olyan, amilyen egyetlen élőnek sincs, mégis mélységesen sebezhető, mert az élőktől függ: az animától, aki az élet kvintesszenciája.

Vámpír-böjt…

Mi van akkor, ha valaki mégsem erőt merít a parákból, hanem azok megzavarják a valóságérzékét? A többségnél ettől nem kell félni, mert az emberiség mindig eligazodott a „hasznos hülyeségei” és a valóság között. Inkább csak a leggyengébb idegzetűeknél roggyant meg a valóságérzék. Ilyenek esetében a vámpír-mánia átmenetileg használt lágy drog helyett súlyos függőséget okozó, kemény droggá válik (ezt senki ne vegye bármely drog melletti síkraszállásként); a vámpír-könyvek és filmek kezdenek el vámpirizálni bennünket.

A valóságérzék megbomlása ott kezdődhet, hogy valami mindent betöltő megszállottsággá válik, ekkor elkezdhetnek repedezni a falak, és mi elhihetjük, hogy átsiklottunk rajtuk; vagy gyanúsan kibukkanhatnak egyes szájakból a szemfogak. Ha ez valós félelmet kelt bennünk, ideje egy kis vámpír-böjtre fogni magunkat. Mint ahogy a jó vámpír is megtartóztatja magát az embervértől, egy időre nekünk is le kell mondanunk a talán sokkal ínycsiklandóbb vámpír-szubsztanciáról. Ha már nappal is az Alkonyatban élünk, és minden más közömbössé válik, akkor a vámpír-világ épülésünk helyett a leépülésünket fogja szolgálni.

Ilyenkor percről percre lehetünk úrrá szenvedélyünkön. Minden perc, amit nem a vámpírjaink töltenek ki, nyereség, egy apró lépés afelé, hogy diadalmaskodjunk, és a halálossá vált ölelésből kiszabaduljunk. Eleinte nem kis lelemény kell, felkutatni mindazt, ami cseppet sem vámpír, mégis leköt, feldob vagy kellő izgalmat okoz. Akár új ízek megismerése, és nem árt, ha vannak köztük igen pikánsak is, hisz ezek, legalábbis a Fülöp-szigetekiek szerint, távol tartják a vámpírokat. De a mi fokhagymás trükkjeinkkel szemben nem riasztják el az evilági hódolókat.

…és a vámpír böjtje

Van egy lány, akinek nem lehet olvasni a gondolataiban – talán ez kelti fel a vágyat a nem kevésbé rejtélyes vámpírban. Majd hosszas nyomozás következik: mindketten szeretnék megfejteni egymást. Az, hogy úgy ábrázolják, mintha két szerelmes különböző klánból vagy fajtából volna, olyan hatást kelt, amely által a nemek különbözőbbnek tűnnek. Ez igen nosztalgikus lehet egy olyan korszakban, ahol a nemek hasonulnak egymáshoz, és ami eltérő bennük, azt is kivesézi a tudomány, hogy végül semmi titok ne maradjon.

Ha már az ember nem titokzatos, a közönség ítél: a saját fajunk helyett jöjjön inkább egy másik, melynek az éjszakaiság, a rejtőzködés, a kiismerhetetlenség lényegéhez tartozik. Kilétére is lassan derül fény, belső motívumai közül pedig nagyjából annyit ismerünk meg, hogy vágyakozik és küzd a vágya ellen. Így egyfajta semmibe függesztett figura. A lány megosztja velünk benső monológjait, a vámpír nem. Így elsősorban kép marad, kevésbé jutunk belső állapotainak közelébe. Ő csak látvány, illúzió, és egy hangsúlyozottan nem testi erő. Aki ugyanakkor majd összeroskad „vegetáriánus” diétája következtében. Mint ember, roppant hiteltelen figura lenne, és ettől, mint vámpír, annál hitelesebb. Akit saját valamikori ember-voltával, illetve az emberi világgal csupán a szerelem köt össze, azzal a borzongással fűszerezve, hogy nem tudjuk, a szerelem gyökere a másik vére utáni vágy-e, vagy éppen egy sokkal magasztosabb, a vámpírságot transzcendáló erő. A vámpír egy sokkal alantasabb vággyal küszködik, mint azok a halandók, akik pusztán szeretnének magukévá tenni egy nőt.

Ám az alantas vágy legyőzésére a vámpír olyanfajta lemondást hív életre magából, amilyenre korunk emberei egyre ritkábban képesek, mivel egyre inkább rászoktak az azonnali vágyteljesülésre. Itt persze leginkább a jómódú amerikaiakról és a hozzájuk hasonló Nyugat-európai emberekről beszélünk, akik akár tízszer annyit is felélnek a Föld kapacitásából, mint amennyit az elbírna. Ott, ahol a jégkrém a mindennapos önjutalmazás része; ahol a táplálék hiánya miatti éhség ismeretlen; s ahol a média egy jelentős része mind több és több nárcisztikus igényt igyekszik gerjeszteni: ott mindenfajta lemondás nóvumnak, teljesen elfeledett erénynek hat. Nem csoda, hogy az önfeláldozó szerelem képei szinte lenyűgözik a mai nézőket. És az sem, hogy nem látnak mögé a vámpír-figurának. Hisz az akkor lenne igazán önfeláldozó, ha meg sem jelenne a színen.

Átváltozás előtt

Létezik ma egy trend: az emberek szeretnének természetfeletti képességeket. Ez már az alkimistáknál sem volt másként. Ma azonban a tudomány valóban a lehetetlenség határaihoz ért el. Ráadásul a technológia és az orvostudomány fejlődése nem is egyenletes, hanem exponencális: így aligha tudjuk kiszámítani, mikor jutunk el oda, hogy többszáz évig éljünk, vagy hogy teleportáljuk magunkat. Ehhez hasonló képességek alkotják a vámpír egyik pozitív oldalát: mindazt, amiben több, mint az ember. Ezért tud az a modern hős lenni, aki elnyeri a nők szívét. Egyébként is, a hősökben mindig keveredtek a rendkívüli emberi és az emberfeletti képességek, amelyekhez az érzelmek nemessége is társult.

vampir_singles-kim-woo-bin-2-800x450.jpgKim Woo Bin

Lehetséges-e, hogy a modern kor lovagja a vámpír? Valamikor ez igen bizarr látomás lett volna. S ma sem mindenki barátkozik meg vele. Ám zseniális fogás, elegyíteni a nő által vágyott hőst a nő által sóvárgott rémmel. Egyébként ez már meg is történt, mint a Szépség és a szörnyeteg-szerű mesékben. A vámpír azonban nem változik át, hanem nők százezrei szeretnének átváltozni vámpírrá a kedvéért. Míg a szörny nem volt vonzó létforma a nő számára, a vámpír-lét lehet csábító. Az egész jelenlegi vámpír-komplexusban talán ez a legérdekesebb. A mai vámpírban olyan arányban keveredik a jó és a rossz oldal, olyan kimért precizitással, mint egy-egy egzotikus ételben az édes és kesernyés fűszerek. Ez véletlenül túl jól sikerült; de ezzel nincs vége. További zseniális kombinációt alkot a misztikus, álomszerű vonal a banalitása által meggyőző mindennapossággal. Úgyhogy ne csodálkozzunk, miként sokan teszik, hogy ez ennyire hihető. Hogy a fiatalok játszanak a vámpír-hittel, mintha tényleg hinnék a vámpír-valóságot. Azért, mert a mai „remekművekben” annyira a hétköznapi valóságba ágyazottan jön-megy a vámpír, vagy a vámpír-klán, hogy ettől a kialakulatlan valóságérzék egy pillanatra megbillen; az olvasó, a néző kissé megszédül: talán nem is csak fikció. Legalábbis van benne valami. S attól kezdve maga a valóság is egy kicsit misztikusabbnak tűnik számára: kicsit képlékenyebbnek, akarat és gondolatok által alakíthatóbbnak. S ha a vágy festi a valóságot, akkor a mai átlagtól annyira eltérő, „ideális” szerelem sem lehet már olyan távol – lehet, hogy már őt is figyeli titkon egy borostyánszínű szempár. Már érzi, hogy a levegő körülötte kicsit elektromosabbá vált: melegebbé, simogatóbbá és termékenyítőbbé – legalábbis fantáziája számára.

a_cosplay_kontaktlencse_2.jpgÚgyhogy már csak az van hátra, hogy testet öltsön korunk hőse, álmai vámpírja. Nem gond többé, hogy ki kezdeményezzen, hisz a kötelék első pillanattól nyilvánvaló. Szenvedélyes, és oda-vissza működő. Mégsem kell tartani az izgalommentességtől, sőt, hiszen a hős magával hozza a többszáz éves múltat, melyhez a lány sosem kerülhetett ilyen közel. S talán az örök ifjúság elixírjét is átnyújtja, ha egyszer úgy érzi: eljött az átváltozás ideje.

Mi sem fejezi ki jobban a fiatalkori, első szerelmek intenzitását, mint az a szélsőséges lelkiállapot, amelyben sokan a halállal kacérkodnak. Netán úgy érzik, hogy lélekben haltak meg és születtek újjá valami más alakban, ami megfelel az átváltozásnak. Mindez az érzés azonban nehezen önthető szavakba és formákba. Könnyen válhat határtalanná, szorongatóvá, olyanná, amely alapjában fenyegeti a psziché nyugalmát és egységét. Bár a vámpír alakja is nyugtalanító, mégis, egy vámpíros szerelmi történet keretet adhat ennek az átmeneti őrületnek. Még ha ez a keret a kívülálló számára bizarrnak tűnhet is, olyasminek, aminek nincs sok teteje. Pedig nagyon is van: a szerelemben ott a halálosság veszélye, s miként a vámpír, megsebezhet, akár úgy is, hogy annak következményei visszafordíthatatlanok.

De akkor, kérdezhetjük, mi jó van a vámpír-szerelemben, illetve magában a szerelemben? Tán az, hogy az egót is felsebezheti, úgy, hogy annyira mélyen megtapasztalhatunk egy másik lényt, mint azelőtt soha, vagy csak nagyon a kezdetek kezdetén, még a szülőkkel való legszorosabb szimbiózis idején.

Mindkét állapot egyaránt igen sérülékeny. Az első életévekben minden azon múlik, hogyan viszonyulnak gyermekükhöz a szülők, nemcsak úgy általában: minden rezdülés számít. És ugyanez igaz a szerelmesek tudatállapotára is. A lehető legkönnyebb tehát megsebezni egymást, és ehhez még rossz szándék sem kell. Épp elég valami sikerületlen megjegyzés, és már be is következik, hogy túl nagyot haraptunk.

Maga a vámpír kétféle lehet: ha gonosz, akkor harap, és ez egyértelmű. Ha jó, akkor is vergődik, küzd a benne lévő gonosszal szemben, amitől viszont egészen angelikussá válik. Ez a kettősség pedig úgy hat a női elmére, mint a legkülönlegesebb kábítószer, és még a vámpír hideg kezét is feledteti. Amíg a női lelket az angyali-démoni kettősség ejti rabul, teljes mértékben elfeledkezik a biológiáról, arról, hogy egy mégoly tetszetős, ám belül hüllőszerű lénnyel van dolga. Nem foglalkoztatják az üres és hideg artériák, nem riasztja a vérszívás aktusa, amelyet többnyire nem is lát. Nem iszonyodik attól, hogy az illető egy halott.

A lélek diadala a test fölött? Éppen ez az! Mindez magába sűríti azt az ősi illúziót, hogy a szerelem erősebb a halálnál. És ez éppolyan alapvető átélés, mint a szerelem halálossága. Egy vámpíros szerelmi történet pedig, legyen akár horror vagy limonádé, e két alapélményt tökéletesen magába sűríti.

Mémtörténet

Lehetséges, hogy bármely történelmi időben hatásos lett volna. Mégis érdemes elmélázni azon, miért éppen ma fogant meg mindez egy hölgy álmában, és termékenyítette meg a pop-kultúrát. Talán maguk a vámpírok oltották bele az írónőbe az álmot, hogy tudassanak létükről? Különös pillanat a vámpír-mém karrierjében. Ez a mém mindig biztos sikerre számíthatott, hiszen egy minden kultúrában jelenlévő, közös ősképre épült. A vérszívó néhol nő, néhol férfi, leginkább rémisztő élőhalott, olykor viszont kifejezetten csábító incubus vagy succubus. Ezek a lények régen szintén alapvető élet-halál kérdésekre kínálkoztak magyarázatként. Miért kellett valakinek oly hirtelen meghalnia? Miért érezzük, hogy fogyatkozik az erőnk? Miért látunk olyan álmokat, melyek hitünk szerint paráznaságnak minősülnek? Ezekre az igen különböző problémákra egyaránt feleletet adott a vámpír.
S mi a helyzet ma, a fejlett orvostudomány korában? Ma vajon soha nem fordul elő, hogy fizikai állapotunkért képzelt lényt teszünk felelőssé? Na, ez tényleg nem jellemző. De azért nem adtuk fel. Csak a megbetegítő vámpírok helyét azon embertársaink foglalták el, akiket populárisan energiavámpíroknak nevezünk. Annyira mindent meghódított az energiavámpír-mém, hogy szinte mindenki ismeri és alkalmazza anélkül, hogy utánamenne annak, tulajdonképpen milyen energiáról is van szó: fizikai, biológiai vagy metafizikai? Csakhogy ha egy mém elterjed, attól kezdve elcsendesíti az ilyesfajta kérdezősködést. Attól kezdve a papagáj-agy működik bennünk, bár az etológia szerint abban is több az értelem, mint hittük – de mindegy, mert a „papagájság” is csak egy mém marad. És úgy tűnik, a vámpír ma ismét az egyik legsikeresebb mém; immár nem az energiavámpír motívuma dominál benne, hanem a hús-vér, vagyis hát hús, de nem vér vámpír, éspedig a csábító oldalát mutatva, s az emberhez igen hasonlóvá téve.

Hiszen miért ne élhetne át egy vámpír elsöprő szerelmet? Ez a fő lépés a vámpír humanizálása felé. A vámpír a mechanikus, hideg önfenntartás felől elmozdul egy olyan érzelem irányába, amely elvileg a fajfenntartáshoz kötődik. Szerelmes lesz, és nagymértékben korlátozza önfenntartását. Mindez valahogy nem illik egy halotthoz, s talán egy ilyen érzelem gyanút is kelthet. Ha nem bűvölne meg a mai romantikus vámpír-szerelem mémje, akkor a vámpír fogalma, emberi kapcsolatokra alkalmazva, magába összpontosítaná mindazt, amit kerülendőnek tartunk: Isten mentsen az élősködőktől, vérszívóktól, legyen szó akár emberekről, akár szúnyogokról. Mindent szeretnénk, csak áldozattá válni nem. Ezért aztán védekezünk, kemények vagyunk, küzdünk az érdekeinkért, az egyenlő kapcsolatokért. Ma már, túl a feminizmuson és a pszichológiai ébredésen, a nők öntudatosan nők, kerülik az alávetett helyzetet, kivívják magukat, vagy ha nem, akkor is tudják, hogy ezt kellene tenniük. Önállóság, önmegvalósítás, különben nem érdekesek, különben nem jár nekik sem tisztelet, sem szerelem. Mindeközben tudattalanul annál inkább nőttön-nő bennük a vágy egy jó kis alávetettség iránt. De már jóval válogatósabbak: akárkinek nem vetik magukat alá. A macsó, vagy a pszichopata, ezek az örök figurák, egyre több nő számára kerülendők, egyre több nő lát át rajtuk – hála ismét a pszichológiai felvilágosultságnak. Így aztán egy rettenetes és kegyetlen Drakula sem jöhetne szóba. A ma vámpírja ezért kifinomult, légies, mély érzelmű, intellektuális, és benne a hatalom, a nőt mindenkor elbűvölő hatalom, természetfelettivé szublimálódik. Ez a férfi-ideál látszólag alig erősebb, mint a nő, mégis elmozdíthatná a hegyeket, ha akarná. És a mai nő éppen e látszólagos ártalmatlanságának, félelmetessége hiányának esik rabul, vagyis annak, ha a szörnyeteg vagy a vámpír ölt magára angyali ábrázatot. Valaha a szörnyeteg változott át királyfivá, és eljutottunk a happy endhez. Ma talán fordított irányba haladunk? 

Jakabffy Éva

Szólj hozzá

vámpír függőség jakabffy éva vámpír mánia