„Valóban,     az  embernek,    elfajulás  és  szellemi  halál büntetésének terhe alatt, tilos aláásnia létének alapvető feltételeit és felborítania a saját képességei és az azok gyakorlására      szolgáló    környezet    között    fennálló egyensúlyt,   egyszóval:   aláásni   egyéni   sorsát   abból   a célból, hogy egy újfajta végzettel helyettesítse.”

                                                         Ch. Baudelaire: Le Paradis Artificiels (1860)

Az élénkséget, eufóriát és enyhe hallucinációt okozó szintetikus amfetamin-típusú stimuláns (ATS) drogokat hétvégeken fiatalok tízezrei használják kikapcsolódásra világszerte. Közülük az MDMA („Ecstasy”) a legnépszerűbb, különösen a táncos szórakozóhelyeken. Összefoglalónk elején röviden áttekintjük a legfontosabb természetes eredetű (efedrin, katinon és meszkalin) valamint szintetikus (amfetamin, metamfetamin, MDA, DOM és MDMA) fenetilamin származékok kultúrtörténetét. Ezután a vegyületek adrenerg, dopeminerg és szerotonerg rendszert érintő hatásmódját tárgyaljuk a legfrissebb biokémiai, neurofiziológiai és viselkedési vizsgálatok tükrében. A pszichoaktivitás sztereokémiai vonatkozásaira is kitérünk. Toxikológiai és bűnügyi jelentősége miatt tárgyaljuk az illicit ATS drogok és a lehetséges amfetamin-prekurzor gyógyszerek metabolizmusát is. Mivel az MDMA-nak és rokon vegyületeinek akut és krónikus (neuro)toxicitását számos állatkísérlet és humán klinikai vizsgálat igazolja, felhívjuk a figyelmet ezen ATS drogok használatának kockázataira. Végezetül az ATS drogokkal kapcsolatos halálesetek jellegzetes adatait is áttekintjük.

Az ember érzékelésének és tudatállapotának mesterséges befolyásolására évezredek óta
használ különféle eredetű készítményeket. Erre a célra egyes mikroorganizmusok és
növények bizonyos részeinek fogyasztása számos kultúrában ma is szokás. A
növények és a mikrobák által termelt pszichoaktív vegyületek kivonása, azok szerkezetének azonosítása gyakran járult hozzá fontos élettani folyamatok megismeréséhez és eredményezett hasznos gyógyszert. A XX. században a pszichoaktív anyagok tárháza új tulajdonságokat hordozó mesterséges vegyületekkel bővült. Ezeknek a sokszor meglepő hatású anyagoknak tervszerű, lépésről-lépésre történő szerkezeti módosításai ugyancsak több korszerű gyógyszer kidolgozásához vezettek. Akad azonban néhány olyan különleges vegyület, amelynek gyakorlatba vétele ilyen vagy olyan okból nem történt meg. Az idegrendszerre ható anyagok e tekintetben kitüntetett helyet foglalnak el, és szemléltetik a kémia és a társadalom sajátos kapcsolatát: minél különlegesebbek egy anyag tulajdonságai, annál nagyobb az iránta való érdeklődés és esetenként az abúzus esélye. A viszonylag egyszerű és számtalan szerkezeti variációt lehetővé tevő természetes és szintetikus pszichostimuláns anyagok jól példázzák mindezt.
A fenetilamin szerkezeti egységgel jellemezhető amfetamin típusú drogok évtizedek óta
ismertek, de a velük való visszaélés csak a 90-es években öltött világméreteket. Ezek az
illegálisan forgalmazott és használt anyagok hazánkban is elterjedtek, elsősorban a fiatalok
körében. A táncos összejöveteleken használt „diszkódrogok” vagy „klubdrogok” (club
drugs) közé tartozik - tágabb értelemben - a szintetikus eredetű MDMA, (met)amfetamin,
GHB (γ-hidroxivajsav), ketamin, Rohypnol (flunitrazepam), LSD, PCP (phencyclidine),
valamint a ritkábban felbukkanó varázsgombák. Ezek a pszichoaktív szerek azért is népszerűek, mert azt tartják róluk, hogy nem annyira veszélyesek és addiktívak, mint más
drogok.
Amfetamin-típusú stimulánsnak (ATS) azokat a szerkezetileg rokon és többnyire
szintetikus anyagokat nevezzük, amelyek szokásos adagban fogyasztva élénkítő (stimuláló), étvágycsökkentő (anorexigén) vagy társas kapcsolatokat könnyítő (entaktogén) hatást váltanak ki. A legfrissebb kutatások nyomán nemcsak e vegyületek sajátos viselkedés- és tudatmódosító hatásának módját kezdjük megismerni, de - széleskörű használatuk miatt - abúzusuknak ma még sokak által alábecsült rövid és hosszú távú kockázatai is megmutatkoznak. A jelen tanulmány áttekintést kíván adni a legelterjedtebben használt ATS-ok kultúrtörténetéről és kémiájáról, valamint összefoglalja a vegyületek farmakológiai és toxikológiai tulajdonságait az elmúlt 10-15 év vizsgálati eredményeinek tükrében. (A jelen munka a korszerű addiktológiai szakirodalom WHO által javasolt terminológiáját illetve a DSM-IV fogalomhasználatát követi.)
A központi idegrendszer (praktikus angol rövidítéssel CNS = Central Nervous System)
ingerületátvivő anyagainak hatásmechanizmusa és biokémiája számos közös vonást mutat a perifériás idegrendszer, illetve a neuromuszkuláris ingerátvitel farmakológiájával. A
neurotranszmitterek közül kulcsszerepük a katecholamin dopaminnak, adrenalinnak és nor-
adrenalinnak valamint az indolvázas szerotoninnak van. Az amfetamin-típusú
stimulánsok és a rokon szerkezetű hallucinogének pszichoaktív hatása és
toxicitása abban rejlik, hogy szerkezetük (azaz térbeli alakjuk és elektroneloszlásuk)
nagyban hasonlít az említett neurotranszmitterekéhez.

A természetes és szintetikus fenetilamin-származékok kultúrfarmakológiája

Természetes eredetű pszichostimuláns anyagok

Hasonlóan számos korszerű gyógyszerhez, a drogként használt pszichoaktív szerek
előfutárai is a népi gyógyászatban alkalmazott különféle növényi kivonatok voltak.

Efedra alkaloidok. Az Eurázsiában és az amerikai kontinens mérsékelt éghajlatú vidékein
termő csikófarkfélék (Ephedra spp.) kivonatának lázcsökkentő, stimuláló és fáradtság-
csökkentő hatása több mint 5000 éve ismert (8, 9, 10). A ma huang néven ismert (a
mandarin má és huáng karakterek jelentése ‘fű’ illetve ‘sárga’) és a már Sen-nung kínai
császár gyógyszerkönyvében is említett népi gyógyszert az Ephedra sinica, E. equisetina, E. intermedia, E. nebrodensis és a E. gerardiana fajok szárított és elporított szárából készítik.
Ephedra fajok nemcsak Ázsiaszerte (főként Kína, Pakisztán és Kazahsztán területén) és a
Földközi-tenger vidékén, de az Amerikai kontinensen is előfordulnak (például az E.
trifurca, melyből az ún. mormon tea készül). A hazánkban élő faj (E. dystachya, másképp E. vulgaris) védett növény. A kivonat fő hatóanyagát, az efedrint Japánban Nagai
1887-ben, illetve Európában Merck 1888-ban nyerte ki tisztán, a vegyület viszonylag
egyszerű szerkezetét pedig a XX. sz. első évtizedeiben határozták meg. A 0,5–2,5 %
összalkaloid-tartalmú ma huang kivonata a szimpatomimetikus főkomponens (-)-efedrin
mellett több rokon illetve izomer szerkezetű és hatású vegyületet, például
norpszeudoefedrint is tartalmaz. Az efedrinnek az adrenalinhoz hasonló vérkeringést
élénkítő és a légzőközpontot izgató hatását a kínai Ku Kuei Chen ismerte fel 1923-ban, és
az anyag már 1926-ban forgalomba került, mint az első orálisan aktív asztmaellenes szer.
Napjainkban seregnyi efedrintartalmú növényi kivonat és táplálkozáskiegészítő kapható
(Herbal Ecstasy, Cloud 9, Ultimate Xphoria, Metabolife 356), bár az elmúlt években
mérgezések és halálesetek miatt több országban korlátozták vagy szigorították
forgalmazásukat. Tették ezt azért is, mert az efedrin és a pszeudoefedrin
kiindulási anyaga (prekurzora) a metamfetaminnak valamint metkatinonnak.
Egyébként a manapság a forgalomba kerülő efedrin jelentős hányada szintetikus eredetű.

Kat alkaloidok. A Kenyában és Etiópiában khat (magyaros átírással kat), a kávé ős-
hazájában, Jemenben pedig qat és miraa néven, az Arab félszigeten általában pedig khat
néven ismert és termesztett növény a Catha edulis. A bokorszerű növény friss, zsenge
leveles ágainak rágása étvágycsökkenést, élénkséget és eufóriát okoz. A hatás viszonylag
nagy mennyiségű (napi 100-200 gramm) friss cserje elfogyasztása után jelentkezik. A
jemeni és kelet-afrikai közösségek életéhez szorosan hozzátartozó, és több óráig is eltartó
rituális jellegű katfogyasztás bizonyos tekintetben a nyugati kultúrában szokásos étkezés
utáni kávézás, illetve teázás egyfajta alternativája. Egyéb tekintetben a
katrágcsálás a dohány ‘bagózásához’ vagy az andoki indiánok kokalevél-rágásához hason-
lítható. A növény számos alkaloidja közül a pszichostimuláns hatás a noradrenalinhoz ill.
pszeudoefedrinhez hasonló szerkezetű katinonnak tulajdonítható. A friss
levelekből izolálható vegyület szerkezetének megállapítása magyar kutató, Szendrei
Kálmán érdeme. A kat az 1990-es évek közepére – a friss hajtásokat naponta biztosító légiszállításnak „köszönhetően” a Észak-Amerikában és Nyugat-Európában is megjelent, bár jobbára csak a szokásukhoz ragaszkodni kívánó kelet-afrikai vagy jemeni bevándoroltak igényeinek kielégítésére.
A katinon N-metilezett származéka az ún. metkatinon. Ezt az efedrinből egyszerű oxidá-
cióval nyerhető és így félszintetikus úton könnyen hozzáférhető kat-alkaloidot az 1930-
as és 1940-es években átmenetileg a Szovjetunióban depresszió kezelésére használták.
Később az USA-ban is felmerült a bevezetése, de mellékhatásai miatt erre nem került sor.
Az 1980-as években azonban a zuglaboratóriumokban gyártott anyag megjelent az akkori
Szovjetunióban (az ottani szlengben effendi, cosmos,jeff  vagy mulka) majd az USA-ban
(cat).

Meszkalin. A Mexikótól Texasig őshonos, lassan növőLophophora williamsii (korábbi
nevén Anhalonium lewinii) kaktusz levágott és megszárított koronájából szeletelt, korong
alakú peyotl elfogyasztása kaleidoszkópszerű víziókat, sajátos szinesztéziát idéz elő.
Használata nemcsak sámánisztikus rituálékban, hanem gyógyszerként is elterjedt volt (26,
27, 28). (Itt kell megjegyezni, hogy a meszkalin és a mescal button, azaz meszkálgomb
elnevezések etimológiailag félrevezetőek: a mexikói spanyolban a mezcal egy másfajta
növényt, a tequilakészítéshez használt agávét jelöl.) Az Andok magaslatain élő indián
törzsek egy rokon fajt, a San Pedro kaktuszt (Echinopsis (Trichocereus) pachanoi)
alkalmazták hasonló kultikus célokra. A mexikói kaktusz bioaktív alkaloidját, a meszkalint
a XIX. század végén, 1896-ban nyerte ki Arthur Heffter, a vegyület szerkezetét
1919-ban Ernst Späth állapította meg.
Az amerikai polgárháború után délről északra vándorolt amerikai indián vallási közösség,
az 1918-ban alapított Őshonos Amerikai Egyház (Native American Church) tagjai az USA-
ban ma törvényesen folytathatják a peyotlhasználatot a kereszténység elemeivel ötvöző,
évezredes múltra visszanyúló szertartásaikban. (Azonban megtörtént,hogy a Rio Grande
északi partja mentén egyre szűkülő területen termő növény helyett az olcsóbb szintetikus
hatóanyaggal kellett beérniük.)
Érdemes - ha csak címszavakban is - kitérni a modern Amerika és Európa peyotl-
kultuszára. Európában elsőként 1887-től Louis Lewin tanulmányozta behatóan a növényt és kivonatát. Tíz év múlva S. Weir Mitchell orvos, Havelock Ellis úttőrő szexuálpszichológus és William Butler Yeats költő számolt be meszkalin-utazás alatti élményekről. 1927-ben a
német Kurt Beringer, a francia Alexandre Rouhier majd Heinrich Klüver írt tanulmányt a
meszkalinról. A laboratóriumok és rendelők steril világából kilépve a drog hamarosan nem-
csak Humphry Osmondnak, a pszichedelikus szót megalkotó kutatópszichiáternek (29),
hanem többek közt az amerikai irodalom fenegyerekének William Burroughsnak (Junkie:
confessions of an unredeemed drug addict, 1953) is felkeltette a figyelmét. A beatkorszak
pszichoaktív drogok iránt fogékony másik nagy alakja, Allen Ginsberg egy peyotlvíziós
éjszaka után írta Howl (1955, Üvöltés) című klasszikus művét. A hallucinogén hatás érzék-
letes leírását olvashatjuk Aldous Huxley korszakos művében (The doors of perception, 1954;Az érzékelés kapui, 1997) valamint Carlos Castaneda sajátos kultúrantropológiai tan-
beszámolójában (The teachings of Don Juan: a Yaqui way of knowledge, 1968; magyarul:
Don Juan tanításai: A tudás megszerzésének jaki módja, 1997). Castaneda beszámolójának
hitelét azonban többen kétségbe vonják: a mezcal név ugyanis egy olyan, a liliomfélék
rendjébe tartozó növényt jelöl (Agave tequila), amiben nincs meszkalin alkaloid, így a leírt
tüneteket a növényből készült tequila is okozhatta.
A második világháború náci Németországában felmerült a meszkalin használata a hír-
szerzésben. A dachau-i koncentrációs táborban a szert 30 rabon vizsgálva arra a követ-
keztetésre jutottak, hogy az anyag személyek akaratátvitel-szerű befolyásolására ugyan nem alkalmas, de vallatáshoz használható. A meszkalin ilyen jellegű tesztelése - más
pszichoaktív anyaggal együtt - a háború után egy ideig tovább folyt az amerikai hadi-
tengerészetnél.
A meszkalint - bár viszonylag nagy adagjai szükségesek a hallucinogén hatás kifejtéséhez
- mind a mai napig használják hallucinogének hatásfokbecslésére: emberkísérletekben 1
meszkalin egység (ME) az a tünetegyüttes, amit 350 mg meszkalin szulfát idéz elő.
Miriszticin. Az indonéziai eredetű szerecsendió, Myristica fragrans (nutmeg), szárított és
őrölt magjából készült kivonat furcsa élvezeti szer. Nagy adagjainak (10-20 g)
eufóriás és hallucinogén hatása a fogyasztás után 2-6 óra elteltével alakul ki. A kellemetlen mellékhatásoktól (fejfájás, hányinger, remegés, tachycardia, deperszonalizáció) sem mentes, amolyan pszeudohallucinogén pótszer ritkán használatos (lásd a fekete polgárjogi aktivista Malcolm X írásait börtönélményeiről). Az őrölt dió illóolajának fő pszichoaktív hatóanyaga a miriszticin. A nitrogénatomot nem tartalmazó - és inszekticid hatással is rendelkező - vegyület alapváza hasonlít a meszkalinéhoz és lényegében megegyezik az ATS vegyületekével. Feltételezhető, bár egyértelműen nem bizonyított, hogy belőle a szervezetben az oldallánc kettős kötésének ammóniafelvételével egy amfetaminszármazék, az MMDA (5-metoxi-3,4-metiléndioxi-amfetamin) képződik.

2.2 Szintetikus pszichostimuláns anyagok

Az idegrendszert szabályozó kémiai anyagok és néhány ismert hatású népi gyógyszer,
például az efedrin, szerkezetének felderítése a XIX. sz. végén és a XX. sz. elején utat nyitott egyes kóros idegi folyamatok gyógyszeres kezelésének. Mivel a természetes endogén anyagok terápiás alkalmazásának farmakokinetikai (például felszívódásuk a vér-agy gáton), és metabolikus akadályai vannak, kézenfekvőnek adódott rokon szerkezetű, várhatóan hatékonyabb és szelektívebb vegyületeket előállítása. Esetünkben a kiindulásul szolgáló fontosabb neurotranszmitterek az adrenalin (epinefrin), a noradrenalin (norepinefrin), a dopamin és a szerotonin (5-hidroxitriptamin, 5-HT). A következőkben röviden áttekintjük ezen neurotranszmitterek hatását befolyásoló legfontosabb szintetikus ATS drogok történetét és farmakológiáját.

Amfetamin. Az egyszerű kémiai szerkezetű amfetamint tekinthetjük az ATS-ok „legkisebb
kémiai és farmakológiai közös többszörösének”. Az amfetamint (alfa-metil-fe netilamin vagy fenil-izopropilamin) először L. Edeleanu írta le Németországban 1887-ben,
ugyanabban az évben, amikor az efedrint izolálták Japánban. A vegyület farmakológiai
jelentőségét azonban csak 1927-ben ismerték fel, mint a nehezen hozzáférhető efedrin
helyettesítőjét. Kezdetben asztma- és szénanátha-ellenes szerként valamint és
orrnyálkahártya-gyulladás kezelésére javallották. A recept nélkül forgalmazott Benzedrine
inhalálószer - népszerű nevén bennies - 250 milligramm amfetaminnal és mentollal
impregnált vattadarab, melynek nyolcadolt adagjait orálisan használták abúzusra (44). Az
olcsó szimpatomimetikum az 1930-as évekre étvágycsökkentőként, továbbá narkolepszia,
gyermekkori hiperaktivitás (Attention-Deficit / Hyperactivity Disorder, ADHD) valamint -
az akkori gazdasági válság következtében meglehetősen gyakori - depresszió kezelésében
volt népszerű. Az ADHD gyógyszeres kezelésére 1936-ban elsőként az amfetamin racém
elegyét, azt követően pedig a vegyület jobbra forgató sztereoizomerjét, a dextroamfetamint forgalmazták. A szert 1935. és 1946. közt használták még szkizofrénia, morfin addikció, szívelégtelenség, alacsony vérnyomás, sugárzási betegség, tengeribetegség és fejsérülések kezelésére is. A jobbára más, biztonságosabb szerekkel helyettesíthető amfetamin gyógyászati alkalmazása mára legtöbb országban, így hazánkban is megszűnt vagy szigorúan korlátozott. Meg kell azonban említeni, hogy a 3-9 éves korosztály 3-5%-ánál előforduló hiperaktivitás kezelésére az amfetamin helyett javallott (vagy szülők által kért!) methylphenidate (Centedrin, Ritalin) használata az 1990-es évek közepére riasztó méreteket öltött az USA-ban, és terjedése aggodalomra ad okot Európában is.
Az amfetamin néhány angol szleng elnevezése: speed, amp, benz, black beauties, bomber,
bombido (injektálható forma), crank, cris, crosstops, és turkey, magyar nevei: amfesz, amfi és turbó. Magyarországon az amfetamin foszfát sója Aktedron néven volt forgalomban.
Az amfetamin pszichostimuláns hatása lehetővé teszi, hogy koncentrálóképesség- és
motivációhiánnyal kísért depresszió kezelésében is alkalmazzák. Erre egy irodalomtörténeti
példa Graham Greene esete. Az írót 1938-ban a pénzhiány rákényszerítette, hogy a The
Confidential Agent (magyarul Titkos megbízatás címen megjelent) kémregényét - mániás-depressziós állapotát így kordában tartva - hathetes Benzedrine-kúrán vágja össze, miközben délutánonként életművének kimagasló alkotásán, a The Power and Glory (Hatalom és dicsőség, 1984) című regényén is dolgozott. A beatnemzedék klasszikus műveire is „hatással volt” a szer: Jack Kerouac első műveinek írásához is Benzedrine diktálta a tempót és szolgáltatta az energiát; Allen Ginsberg verse a - megkésett - Kaddish (1958) egy háromnapos speedkúra alatt íródott; William Burroughs pedig a Naked Lunch (1959; Meztelen ebéd, 1992) és a Junkie (Narkós) című könyveiben ad érzékletes leírást az amfetamin hatásáról. Másrészt Judy Garland színésznő öngyilkosságban végződő esete intő példa arra, hogy a stimuláns amfetamin és hatásának ellensúlyozására altatóként bevett szedatohipnotikum barbiturátok rendszeres és alternáló használata tragédiához vezethet. A szer testi és szellemi frissességet fokozó hatásából eredő rendkívüli munkabírásra és teljesítményre magyar vonatkozású példa Erdős Pál matematikus közismert amfetamin abúzusa.
A spanyol polgárháborúban, majd a II. világháborús frontok mindkét oldalán a harcoló
alakulatok fáradtságának leküzdésére valamint éberségének és teljesítményének fokozására amfetamintablettákat rendszeresítettek. A háború alatt felhasznált többszáz millió adagból csupán az USA hadseregének mintegy 200 millió tablettát szállítottak. A szer ilyen célú használata máig megmaradt.
A háború utáni évtizedekben az amfetamin polgári használata - gyakorlatilag abúzusa -
mint étvágycsökkentő fogyasztószer és pszichostimuláns számos fejlett országban, külö-
nösen Ausztráliában, Hollandiában, Nagy-Britanniában és Svédországban, ugrásszerűen
megnőtt, és az 1960-as években csúcsosodott. Ekkorra a tabletta és az inhalációs formuláció mellett elterjedt az intravénás amfetamininjekció is. Az amfetamint és származékait 1971-ben vonták nemzetközi ellenőrzés alá. Egy felmérés szerint 1993-ban az ellenőrzött - tehát nem illegális - gyártás mennyisége napi adagra számolva meghaladta az 1700 milliót. Az amfetamin jól példázza, hogy ha egy abúzusra alkalmas drog könnyen hozzáférhető, akkor használata előbb-utóbb járványszerű méreteket ölt.

Metamfetamin. Az amfetamin nitrogénen metilezett származékát, a metamfetamint először az efedrin szerkezetmeghatározása során 1911-ben Nagai, illetve - tőle függetlenül - 1913-ban E. Schmidt állította elő a növényi alkaloid redukciójával (zuglaboratóriumok
lényegében ezt az eljárást használják a vegyület gyártására ma is). A II. világháború alatt a japán hadseregben és hadiüzemekben főként metamfetamin töltötte be azt a szerepet, amit a többi Tengelyhatalmaknál és a velük szemben álló Szövetségeseknél az amfetamin. A háború utáni évtizedekben a metamfetamin sem kerülte el az abúzust a már említett Japánon kívül sem, és az 1960-as évek közepétől az USA nyugati államaiban a fürdőkádban gyártott metamfetamin por (bathtub crank) injektálható formája főként a motorosok körében (Hell’s Angels) volt népszerű. A szer illegális használata - mint a kokain olcsóbb és tartós hatású alternatívája (a „szegényember Prozac-ja”) - járványos méreteket különösen az 1980-as évek végén öltött. A Távol-Keleti eredetű és igen tiszta, áttetsző kristályos szer (ice, azaz „jég”) - mintegy az akkori marihuánaellenes kampányra válaszul - először Hawaii szigetén hódított. A hatóságok a tartós hatású metamfetamin szélesebb körű elterjedésétől tartottak, de ez nem következett be, a kokain, ha nem is tüntette el, de kiszorította a piacról. A batu („kő” a fülöp-szigetiek nyelvén), shabu, glass, crystal, speed, és meth neveken is ismert drogot rendszerint inhalálják (például üvegpipából), bár intravénás adagolása is elterjedt. Bár a droghatás térkémiai vonatkozásairól később részletesen is szó lesz, itt említjük meg, hogy amíg az amfetamin jobbára térszerkezeti izomerjeinek racém elegyeként volt illegális forgalomban, a „jég” az izomeregységes (+)- metamfetamin bázisból készült sósavas só. A sztereokémiailag egységes anyag természetes eredetű kiindulóanyagai a (-)-efedrin vagy ennek és a (+)-pszeudoefedrinnek elegyét tartalmazó Ephedra-kivonatok. A szimpatomimetikus hatású és csak nagyobb dózisban pszichoaktív (-)-metamfetamin (levmetamfetamin vagy levodezoxiefedrin) a hatóanyaga az USA-ban orrnyálkahártya-gyulladás ellen használt Vicks Inhaler-nek, aminek bizarr homoerotikus viselkedést kiváltó hatását is leírták, és aminek az elmúlt években megjelent újszerű abúzusa is (Ecstasy-val kombinálják).
Az UNDCP felmérése szerint 1993-ban az ellenőrzött metamfetamingyártás mennyisége
meghaladta a napi 250 millió adagot.

MDA. Miután 1900. körül az adrenalin szerkezetét egyidejűleg több kutatócsoport is
tisztázta, intenzív kutatások indultak meg, hogy a hatáshoz szükséges szerkezeti feltételeket megállapítsák és terápiásan alkalmazható szimpatomimetikumokat találjanak. E vegyületek egyike volt az MDA (3,4-metiléndioxi-amfetamin), amit két rokonszerkezetű
analógjával (DMA, PMA) együtt német kutatók írtak le elsőként 1910-ben. Az MDA-
nak az efedrin és az amfetamin stimuláns hatásától eltérő, hallucinációktól sem mentes
pszichoaktív hatását Gordon Alles, a California Egyetem kutatója fedezte fel az 1950-es
években. Érdemes utalni az efedrin és az amfetamin metiléndioxi-csoporttal történő
helyettesítéséből eredő szerkezeti változtatásra: az így kapott vegyületek egyes fizikokémia tulajdonságai (alak, elektroneloszlás, stb.) eltérnek az adrenalinétól és dopaminétól, s közelítenek a szerotoninéhoz. Ennek a későbbiekben részletezett hatásmódosulás a következménye. Az MDA kis adagja (80-150 mg) orálisan alkalmazva egyrészt pupillatágulást, kismérvű izomtónus fokozódást és esetleg múló hányingert, másrészt órákig tartó szenzoros percepciófinomulást, enyhe eufóriát, szorongásoldódást, és fokozott empátiát idéz elő. Ez utóbbiak miatt felmerült a szer pszichoterápiai alkalmazása. Ki kell hangsúlyozni az MDA nem meszkalin-típusú, vizuális, illetve auditív élményeket nélkülöző hallucinogén jellegét. A szer nagyobb dózisa azonban az LSD-hez hasonló hallucinációt valamint amfetaminra jellemző hatást vált ki.
Az 1950-es években a pszichokémiai hadviselés iránt komoly érdeklődést mutató
amerikai hadsereg kísérleteket folytatott az EA-1298 Edgewood Arsenal kódszámmal jelölt
MDA-val is. Az akkoriban még ismeretlen humánfarmakológiai és -toxikológiai
tulajdonságú anyaggal végzett kísérletek során egy pszichiátriai gondozott 500 mg
intravénásan beadott MDA-tól halt meg.
Az MDA-ra a farmakológiai laboratóriumokon és pszichiátekeren kívül hamarosan a
drogos szubkultúra is felfigyelt, és a szer az 1960-as évek második felében „Mellow Drug of
America”(Amerika Kedélyes Drogja), „Love Drug” és „Hug Drug” neveken vált ismertté.
A vegyületet az USA-ban 1970-ben vonták ellenőrzés alá. 1985-ben nagy nyilvánosságot
kapott Ricaurte és munkatársainak állatkísérletekről szóló beszámolója, melyben leírták,
hogy az MDA nagy dózisban (>5 mg/kg) szelektíven roncsolta a patkányagy szerotonin-
háztartásért felelős neuronjait.

MDMA. A németországi Darmstadt-ban székelő E. Merck gyógyszergyártó cég 1912.
december 24-ikén szabadalmi bejelentést nyújtott be a néhány évvel korábban felfedezett
adrenalin szerkezetével rokon, újszerű vegyületcsoportra. Az anyagok biológiai hatását
a szabadalom nem említi. A vegyületcsoportból nem lett gyógyszer és sajátos biológiai
tulajdonságai csak évtizedek múltán, a feledés dobozából újra kicsomagolva mutatkoztak
meg. A szabadalomban a már említett MDA mellett szerepel még annak N-metilezett
származéka is, az MDMA (3,4-metiléndioxi-metamfetamin; egyéb kémiai elnevezései:
N,α-dimetil-β-(3,4-metiléndioxifenil)-etilamin, N-metil-β-(3,4-metiléndioxifenil)-izopropil-
amin és N,α-dimetil-benzodioxol-5-etánamin). Az MDMA szabad bázisa folyékony
halmazállapotú, de forgalomba jól kristályosodó sósavas sója kerül. A sóból készült drogok
közhasználatban forgó angol elnevezései: Ecstasy, XTC, MDM, Adam, vagy egyszerűen
csak E. (A drogot először a hatására utaló Empathy néven dobták utcára, de mivel ennek
jelentését a fogyasztóközönség nemigen értette, a magánforgalmazó hangzatosabb
márkanévre váltott.) Az MDMA Magyarországon Ex, Exo, Eksztázi, Eki vagy X neveken is
ismert, de a hatóanyagot tartalmazó tablettába (bogyó) nyomott emblémák alapján a
galambos, napos, Mitsubishi, Popeye, Frédi, Béni, és mosoly nevekkel is találkozhatunk.
Jelen tannulmányban ragaszkodunk a vegyülettel foglalkozó kémiai, farmakológiai,
pszichiológiai és toxikológiai munkákban is használt MDMA elnevezéshez. Az ‘Ecstasy’
elnevezés használata csak akkor megengedett, amikor a fogyasztók által ellenőriz(het)etlen minőségű és hatóanyagtartalmú tablettával vagy kapszulával kapcsolatos esetekről van szó.
Az MDMA-t kémiai szakfolyóiratban először lengyel kutatók írták le 1960-ban, de a
vegyülettel az amerikai hadsereg EA-1475 kódszámon már az 1950-es években végzett
kísérleteket. A későbbiekben az MDMA és rokon pszichoaktív vegyületek alkalmazása
űrhajósok tréningje során is felmerült. Az anyag újbóli felfedezéséről szóló első nyilvános
beszámoló 1972-ből való, amikor az USA Illinois államában több metamfetaminszerű
hallucinogén anyagokat találtak abúzusra használt porokban. Beható analitikai vizsgá-
latokkal sikerült megállapítani, hogy egyikük a ma MDMA-nak nevezett vegyület. Az
anyag újszerű pszichoaktivitását azonban elsőként Alexander Shulgin és David Nichols
1978-as közleménye ismerteti részletesen. Ekkor a vegyület orvosi felügyelet melletti
használata még nem ütközött törvénybe.
Az MDMA kultúrtörténetében az 1985. év mérföldkőnek tekinthető. Bár a sajátos hatású
vegyületről underground kiadványok már ezt megelőzően is írtak, és használata a Grateful
Dead zenekar pszichedelikus koncertjein, illetve a texasi Dallas éjszakai klubjaiban elterjedt
volt, a szer széleskörű publicitást ekkor kapott: népszerű magazinok (Newsweek, Time, Life, és Rolling Stone) és számos napilap közölt az MDMA-t elítélő vagy éppen dicsőítő írásokat). Becslések szerint az USA-ban ekkor havonta 20 000 adagnak megfelelő Ecstasy
tabletta került forgalomba, de ez a mennyiség hamarosan megsokszorozódott. A már idézett ENSZ felmérés szerint 1994-ben Nyugat-Európában közel 450 000 adagnak megfelelő Ecstasy készítményt foglaltak le. Az MDMA-t más ATS-sal együtt Nagy-Britanniában már 1977-ben ellenőrzés alá vonták, az USA-ban ez csak 1985-ben történt meg közvetlenül azután - és nem kis mértékben annak hatására - hogy Ricaurte és munkatársai beszámoltak a rokonszerkezetű MDA neurotoxikus hatásáról. Megemlítendő, hogy a szervezetben metabolikus demetilezéssel MDMA-ból kismértékben MDA is keletkezik.
Az immáron tiltott drog évek múltán újra népszerűvé Angliában vált, ahova az 1980-as
évek közepe táján egyrészt Bhagwan Sri Rajneesh guru Oregonból ideköltöző követői,
illetve a kedvelt spanyol szigeten, Ibizán töltött üdülésről visszaérkező fiatalok vitték
magukkal. Sorra alakultak az ún. acid house zenét játszó diszkóklubok, ahol a
percenként 100 fölötti ritmusban lüktető és lézerfényeffektusokkal tarkított elektronikus
(techno) zenére többezer táncoló ropta a táncot bérelt hangárokban. (Bár az „acid” („sav”) szó eredetileg az 1960-as években használt LSD-re, azaz lizergsav-dietil-amid-ra utal, a mai klubokban ez a hallucinogén ritkán fordul elő.) Az estétől hajnalig tartó partik 100-120 mg MDMA-t tartalmazó Ecstasy-val indultak, amit - a fáradtságérzetet ellensúlyozandó – rendszerint további 1-2 kisebb dózisú „rásegítő” (booster) tabletta követett. A szigetországból kiinduló acid house, majd ennek változata, a rave-kultusz az 1990-es évek elejére meghódította Nyugat-Európát és - immáron másodszor - az USA-t is. A drog feltartartózhatatlannak tűnő terjedését rendőrségi adatok is jól mutatják: 1999-ben az USA-ban 2,84 millió Ecstasy-tablettát és ennek többszörösének készítésére elegendő MDMA-port, Hollandiában pedig 3,66 millió Ecstasy-tablettát foglaltak le. Érthető, hogy az Ecstasy 15 év után ismét a Time magazin címlapsztorija lett. Nemzetközi felmérésekkel összhangban Magyarországon a fiatalok körében az Ecstasy a marihuána után az amfetaminnal együtt a legelterjedtebben használt drog, és az 1998-ban lefoglalt tabletták száma közel 12 000 volt, ami az előző évinek majdnem kétszerese.
Mivel a klasszikus hallucinogén LSD pszichoterápiai alkalmazása hozzáértők kezében
ígéretesnek bizonyult, egyedülálló farmakopszichológai hatása miatt az 1970-es évek
közepén felmerült az MDMA ilyen használata is. Az MDMA a későbbiekben
jógázók és Zen-buddhizmussal foglalkozók meditációját segítő szerként is népszerű volt. Az MDMA viselkedésre gyakorolt, illetve pszichés hatásának sajátosságai a követ-
kezők. Szokványos állatkísérletekben az MDMA egyaránt mutatja az amfetamin stimuláns és a meszkalin hallucinogén klasszikus hatásait és e tekintetben hasonlít kémiai rokonára, az MDA-ra, emberkísérletekben azonban jelentősek az eltérések. Egy küszöbértéket meghaladó dózisban (50-125 mg) az MDMA - de különösen a nála valamivel gyengébb, nem euforikus hatású homológja, az MDBD (N-metil-benzodioxol-5-butánamin) - könnyed, felszabadult beszédességet, elmélyült empátiát valamint öröm- és elégedettségérzetet idéz elő. Csökken a szorongás, a külvilággal kapcsolatos negatív reakciók helyébe egyfajta nyitottsággal párosuló, feltétel nélküli elfogadás jelentkezik, ami - az akkoriban még legális hallucinogéneket pszichoterápiában elsők közt alkalmazó amerikai antropológus-pszichiáter Claudio Naranjo szerint (The healing journey, 1973) - a nietzschei „szeretetvallás” amor fati-jának gyógyszeres előidézése. A szer bevétele után félórával enyhe stimuláns hatás alakul ki, ami 3-5 órán át tart. Eltorzult érzékelés vagy hallucináció nem tapasztalható. Ezért Nichols a pszichoaktív szerek ezen új csoportjának az entactogen (entaktogén) elnevezést javasolta. A görög en (belül, belső) és gen (ered) valamint a latin tactus (érintés) szavak összetételéből alkotott szót magyarra talán a bensőleg megérintő kifejezéssel lehetne fordítani.
Itt érdemes megemlíteni, hogy hosszadalmas előkészületek és humán neurotoxicitás-
vizsgálatok után az USA egészségügyi főhatósága 1999-ben hozzájárult ahhoz, hogy az
MDMA végső stádiumban levő rákos betegek szenvedését enyhítő pszichoterápiás
fájdalomcsökkentő hatását tanulmányozzák. (Az MDMA állatkísérletekben korábban már
antinociceptiv hatásúnak bizonyult.)
Érdekes anekdotaként megemlítendő az MDMA kapcsolatteremtést és empátiát elősegítő
tulajdonságának egy „hátoldala”, az Instant Házassági Szindróma: a Harvard Egyetem egy-
kori pszichológus professzora, a pszichedelikus szerek propagálójaként ismert Timothy
Leary - részben saját tapasztalata alapján - arra intette a frissen megismerkedő és XTC-t
fogyasztó párokat, hogy vigyázzanak a szer hatása alatt tett könnyelmű ígéreteikkel, és
házasságkötési szándékukkal várjanak legalább néhány napot, amíg „ki nem józanodnak”.
Egyéb fontosabb amfetamin-típusú stimulánsok, hallucinogének és entaktogének.
Amint azt több évtizedes farmakológiai kutatások kiderítették, az amfetaminváz kisebb-
nagyobb szerkezeti változtatásai nemcsak a vegyületek hatáserősségét, hanem gyakran
hatástípusát is befolyásolják. Mielőtt az e csoportba sorolt fontosabb vegyületeket
tárgyalnánk, meg kell említenünk az ATS és egyéb pszichoaktív vegyületek gyógyszer-
kémiájával immáron négy évtizede foglalkozó kaliforniai vegyészt, az MDMA különleges
hatásának egyik felfedezőjét, Alexander Shulgint, aki önmagát – szerényen, a tényekhez
ragaszkodva - az MDMA mostohaapjának tekinti. Bár az MDMA-t először 1965-ben
állította elő, annak pszichoaktív tulajdonságaira évek múlva egy san francisco-i diákja hívta fel a figyelmét. Azóta Shulgin 200-nál több különféle fenetilamin-származékot szintetizált farmakológiai és hatásmód-vizsgálatokra, és zömüknek a korábban megjelent szakcikkekből átvett előállítási receptjét rövid hatásleírással „pszichokémiai önéletrajzának” amolyan mellékleteként közzé is tette.

A 2,5-DMA (2,5-dimetoxi-amfetamin) meszkalinnál mintegy nyolcszor erősebb
hallucinogén hatását először Shulgin írta le 1969-ben. Az anyagot pár év múlva már
zuglaboratóriumokban is előállították, és első utcai terjesztésekor a felhasználók meszkalinnak, illetve MDA-nak vélték. Érdekességként említendő, hogy az anyagot egyidőben a fotográfiai ipar tonnás tételekben igényelte, ezért könnyen hozzáférhető volt.

A DOM (2,5-dimetoxi-4-metil-amfetamin) már 2-3 mg dózisban is ható erős hallucinogén,
amit 1963-ban állított elő Shulgin. A szer először 1967-ben STP néven került utcai
forgalomba San Franciscoban, és egy ideig kémiai mibenléte ismeretlen maradt. Az STP
rövidítés egyébként a Studebaker Test Products (későbbiekben Scientifically Treated
Petroleum) közismert gépjárműolaj és hajtóanyag adalékanyag nevéből származik. A
mozaikszó az 1960-as években Serenity, Tranquility and Peace - azaz Derű, Nyugalom és
Béke - jelentést vette fel. Mivel a DOM hatékonyságával tisztában nem levő gyártók először 20 mg-os majd - a még mindig túl erős - 10 mg-os adagokban terjesztették a szert, a Haight-Ashbury környéki kórházaknak a szokatlanul erős és akár napokig tartó hatástól pánikba esett mérgezettek seregét kellett ellátniuk.

Az MDE (N-etil-3,4-metiléndioxi-amfetamin vagy 3,4-metiléndioxi-etamfetamin) vagy
MDEA, illetve Éva néven ismert ATS az MDMA (Ádám) homológ származéka: a nitrogén-
atomon metilcsoport helyett etilcsoportot tartalmaz. A vegyület pszichoaktivitása az
MDMA-hoz hasonló, de gyorsabban kialakuló és rövidebb ideig tartó stimuláns hatása az
entaktogén jelleget háttérbe szorítja. Az Éva Magyarországon sem ismeretlen: 1992-ben a
Borsodchem Rt. fejlesztőrészlegében holland megrendelésre - állítólagos állatgyógyászati
kísérletekhez - mintegy 300 000 adagnak megfelelő hatóanyagot gyártottak, hazai jog-
hézagok miatt gyakorlatilag legálisan. A rokonszerkezetű, de pszichofarmakológiailag
lényegében hatástalan EDMA (3,4-etiléndioxi-N-metilamfetamin) vegyületből 1992-ben
többszáz kilogrammot exportált Hollandiába a gyár.

A PMA (para -metoxi-amfetamin), egy viszonylag egyszerű szerkezetű ATS, amit az
MDA-val együtt állítottak elő 1909-ben. Drogként 1973-ban jelent meg az amerikai
kontinensen, nem sokkal azután, hogy erős hallucinogén tulajdonságát leírták. Riasztó a vegyület meredek dózis-hatás görbéje: míg 40 mg-nál kisebb adagban sem
centrális, sem perifériás hatása sincs, a pszichoaktív hatás manifesztálódásához szükséges
60-80 mg dózisok igen gyakran vérnyomásemelkedést és kardiovaszkuláris zavarokat
váltanak ki. Toxikológiai szempontból a PMA az egyik legveszélyesebb amfetamin-
származék. A szer mérsékelt adagjai által kiváltott mérgezési tünetek izgatottság, nehéz
légzés és fulladás, láz, vérnyomásemelkedés, valamint görcsök. Fatális kimenetelű
mérgezések alapján terápiás indexe csupán 2,5 és már 150 mg adagja is halálos lehet.

A 4-MTA (4-metiltio-amfetamin) a fent említett PMA-tól szerkezetileg abban különbözik,
hogy nem metoxi-, hanem metiltio-csoport kapcsolódik az aromás gyűrűhöz. Mint éhség-
érzetet csökkentő vegyületet írták le 1963-ban. Hollandiában és az Egyesült Királyság-
ban 1997. óta több halálos mérgezést okoztak az 4-MTA-t önmagában vagy más ATS-t is
tartalmazó Superstrong (Szupererős) Ecstasy, Flatliners, MK vagy Goldeneagle néven,
illetve növényi kivonat és vitaminok keverékeként (S-5 tablet) árult tabletták. A halál
oka gyaníthatóan a vegyület szerotonin-szintet növelő és MAO-gátló hatásának
kombinációjából adódó szerotonin-szindróma. A vegyület és prekurzorai
2000. közepéig nem szerepeltek a tiltó listákon, azokat szabadon forgalmazhatták az
említett országokon kívül Németországban, Portugáliában, Svájcban és Ausztráliában is. Az
állatkísérletekben stimuláns, illetve hallucinogén hatást nélkülöző 4-MTA entaktogén az
adrenerg és dopaminerg rendszert nem befolyásolja, szelektív és hatékony szerotonin-
felszabadító hatással rendelkezik, a szerotonerg hatás azonban nem párosul krónikus
neurotoxicitással.

A DOB (2,5-dimetoxi-4-bróm-amfetamin) utcai forgalomba az 1980-as évek közepén
került. A vegyület enyhe stimuláns, de a meszkalinnál 400-szor hatékonyabb hallucinogén,
2-3 mg(!) adagjai akár egy napig tartó hatást is kiválthatnak, emiatt nagy a túladagolás
veszélye, ami halálos kimenetelű is lehet. Papírdarabba impregnálva Bromo-DMA és
Bromo-STP néven terjesztik, de előfordult már China White (másnéven Technos, illetve
White Russians) tablettákban is. Érdekessége, hogy a hatása alatt álló személy fizikai és
lelki énjét mintegy objektív módon, kívülről figyeli, aminek akár kellemetlen pszichés
következményei lehetnek. Radioizotópos vizsgálatok szerint a DOB szerotonin agonistaként
posztszinaptikusan kötődik a 5-HT2 receptorokhoz. Az analóg jódvegyület (DOI)
radioaktív izotóppal jelölt származékával patkányokon végzett autoradiografiás kísérletek
kimutatták, hogy a vegyület - akárcsak az LSD - az 5-HT  receptorokhoz kötődik (100).
Az amfetaminokénál egyszerűbb szerkezetű 2C-B (4-bróm-2,5-dimetoxi-fenetilamin) 6-10
mg adagjai által kiváltott afrodiziás színezetű hallucinogén hatás rövid időtartamú, de még
így is a legaktívabb feniletilamin alapvázú vegyület. Utcai nevei: Bromo, Spectrum, Erox,
vagy Venus. A közelmúltban nemcsak Ecstasy tablettákban, de önmagában is előfordult, sőt - félrevezetően - mint természetes eredetű kat-kivonatot (Brominated cathinine)
propagálták.

Végül megemlítendő a PCA (para -klór-amfetamin), egy abúzusra nem használt, de
laboratóriumi vizsgálatokban rendszeresen alkalmazott, étvágycsökkentő hatású amfetamin-származék. A dopaminerg és szerotonerg vegyület állatkísérletekben viselkedési, farmakológiai és neurotoxikológiai szempontból hasonló az MDMA-hoz.

Mit tartalmazhat az Ecstasy-tabletta?
                                                                                                           Nemzetközi kimutatások szerint a lefoglalt Ecstasy-tabletták az esetek 15-25%-ban az
MDMA mellett (vagy akár helyett) más biológialag aktív anyagot is tartalmaznak, aminek
két oka lehet. Egyrészt a hatóanyagot gyártó zuglaboratóriumok nem dolgoznak körül-
tekintően és a a terméket a szintézis során képződő melléktermékektől, szennyező
anyagoktól nem tisztítják meg (erre a tiszta állapotában fehér kristály MDMA só
elszíneződései utalhatnak). (Az ilyen jellegű szennyeződések veszélyének hírhedt példája
egy opiát hatású petidin-analóg, a „designer drug” MPPP esete az 1980-as évek elején San Franciscoban. A termékben a kívánt vegyület mellett - mint az később kiderült - jelentős mennyiségű neurotoxikus szennyező anyag, MPTP volt, ami a fiatal drogosokban
Parkinson-kórt okozott.) Másrészt a tabletta kiszerelői az MDMA-hoz
nyereségvágyból vagy hatásmódosítás céljából más - rendszerint pszichoaktív - anyagokat
kevernek (az angol kifejezés erre cut, ami magyarra a „felüt ” vagy „hozzávág” szavakkal
fordítható). A gyakoribb kísérő- vagy helyettesítő anyagok a következők: aszpirin, koffein,
efedrin, amfetamin, MDA, MDE, PMA, MBDB, 2C-B, ritkábban paracetamol, atropin,
ketamin, fenciklidin, és - a közelmúltban – dextrometorphan (DXM), DOB, vagy 4-MTA). Az egymást szinergizáló LSD és MDMA együttes fogyasztása az ún. candyflipping vagy XL. Hollandiában a közelmúltban olyan Ecstasy tablettákat is lefoglaltak, amelyek MDMA mellett sztrichnint tartalmaztak. A nyomokban is igen keserű ízű és mérgező, ma már jobbára csak rágcsálóirtóként használt glicin-antagonista alkaloidot feltehetően a központi idegrendszert izgató, akusztikus és vizuális ingerküszöböt csökkentő hatása miatt tették a tablettákba.
Egy dopaminerg triptaminszármazékot (etryptamine, ET, Trip) is találtak Ecstasy-szerű
tablettákban. Ez az antidepresszáns MAO-gátló gyógyszer Monase néven volt
forgalomban egyes országokban, és MDMA-szerű hatása miatt abúzusa is előfordult.

Végül - csupán a „névrokonság” miatt - megemlítendő az egyszerű szerkezetű, ún. Liquid
Ecstasy (kémiai nevén γ-hydroxy-butyric acid, GHB, azaz gamma-hidroxivajsav).
Ekvivalens hatású laktonja (GBL, azaz γ-butirolakton) is folyadék, de nátriumsója (sodium
oxybate) szilárd fehér por. A GHB a GABA neurotranszmitter egy metabolitja. Több
országban receptre is kapható és gyógyszerként érzéstelenítésre használják. Nyugtató és
relaxáló hatású, és tartós eufóriát is okoz, kötődik a GABAB receptorokhoz, de pontos
hatásmódja nem ismert. Önmagában, illetve MDMA-val egyszerre vagy azt követően,
annak hatását csillapítandó használatos.
Mind a szennyezett, mind a „felütött” tabletták nemvárt toxikológiai problémákat okoz-
hatnak (lásd alább). Külföldön sok magánlaboratórium - anonomitást tiszteletben tartva –
gyorstesztben vállal többé-kevésbé megbízható tablettabevizsgálást, az utóbbi időben
szórakozóhelyek környékén is. Egyes szaklaboratóriumok az analitikai eredményeiket a
világhálón rendszeresen közzéteszik.
Itt kell megemlíteni, hogy a nem kellő körültekintéssel dolgozó zuglaboratóriumok esetleg
nem az MDMA szintézishez szükséges piperonil-aceton kiindulóanyagot rendelik meg,
hanem annak homológját, amit egyes vegyszerkatalógusok ugyancsak ezen a néven árulnak, következésképp a végtermék MDMA helyett egy CH2-csoporttal hosszabb oldalláncú analóg lesz.

A térszerkezet (sztereokémia) szerepe az amfetamin-típusú stimulánsok hatásában

Az efedrin és a kat ismertetése során már jeleztük, hogy ezek a vegyületek a növényekben adott sztereoizomer formákban fordulnak elő. Ezért érdemes kitérni az ATS vegyületek sztereokémiájának biokémiai és farmakológiai vonatkozásaira.
Háromdimenziós világunkban a szimmetria ellenpárjaként mindenütt ott rejlik az
aszimmetria. Egy kézenfekvő példánál maradva: bal és jobb kezünk tükörképi viszonyban
van egymással, egyik nem helyettesíthető a másikkal. (A tükörképi párok elnevezésére a
görög „kéz” szóból származó királis kifejezést használjuk.) Szervezetünk endogén bioaktív
vegyületei és számos kívülről bejuttatott exogén anyag, köztük gyógy- és élvezeti szerek,
így drogok legtöbbje tartalmaznak egy vagy több aszimmetriacentrumot. Mivel az élő
szervezet enzimjeit, a különféle receptorokat és a szállítófehérjéket alkotó aminosavak
királisak, a belőlük képződött felületek vagy üregek nem egyformán fogadják el a hozzájuk
kötődő kismolekulájú királis gyógyszerek vagy pszichoaktív vegyületek sztereoizomerjeit.
A királis vegyületek jellemzésére egy könnyen mérhető fizikai tulajdonságukat, az optikai
forgatóképességüket használjuk. A tükörképi párok (enantiomerek) a síkban polarizált fényt
megegyező értékben, de ellentétes irányban fordítják el, optikai antipódok. Ha ez a forgatás az óramutató járásával egyező irányú, akkor jobbra forgató az anyag, amit a neve elé tett (+) jellel jelölünk, a balra forgató anyag (-) előjelet kap. A két enantiomert egyenlő arányban tartalmazó racém elegynek nincs forgatása, amire a név elé tett (±) jel utal. (Korábbi jelölés szerint a jobbra forgató anyagok d, a balra forgatók l, racém elegyük pedig dl előjelet kaptak.) A királis vegyületek aszimmetriacentrumának térbeli elrendeződését (konfigurációját) meghatározott szabályok alapján hozzárendelt (R) és (S) jelekkel különböztetjük meg egymástól.
Az aszimmetriacentrumot tartalmazó biológiailag aktív anyagok sztereokémiája nemcsak
a gyógyszerek hatáshelyhez való kötődésének erősségét (kvantitatív különbségek), hanem
szelektivitását, metabolizmusát és toxikológiáját (kvalitatív különbségek) is meghatározza.
Az elmúlt évtizedben kiderült, hogy az ATS-ok több, korábban nehezen értelmezhető tulaj-
donsága - mint például a stimuláns és hallucinogén hatás együttes jelentkezése - is jórészt térkémiai okokra vezethető vissza.
Az amfetamin enantiomerjei közül a jobbra forgató (S)-izomer (dextroamfetamin) - kísérlettől függően - általában 4-10-szer hatékonyabb mint az (R)-izomer mind in
vitro, mind in vivo. Vizsgálatok szerint a két izomer hatáskülönbsége a
dopaminerg és adrenerg rendszerre jelentősen eltérő. Továbbá, in vivo kísérleteknél a
„hatáskülönbség” megállapításánál figyelembe kell venni, hogy a két enantiomer
metabolizmusa eltérhet. Egy vegyület sztereoizomerjeinek eltérő pszichoaktivitására ékes példa Young és Glennon patkányokkal végzett diszkriminációs kísérletsorozata. A szerzők azt találták, hogy az MDA két sztereoizomerje közül kokainra és amfetaminra jellemző stimuláns hatást csak az (S)-MDA, és az adrenerg hatásért ugyancsak az (S)-izomer a felelős. A meszkalinszerű hallucinogén hatást pedig csak az (R)-MDA okoz. Az MDA racém elegye természetesen az említett hatások kombinációját mutatja.
Az MDMA és a DOM két további példa arra, hogy eltérő kémiai és térszerkezet eltérő
biológiai hatást eredményez. A DOM racém elegyének LSD-szerű hatását csak a
jobbra forgató (R)-izomer hordozza, antipódjának sem szimpatomimetikus, sem hallucino-
gén hatása nincs. Az MDMA esetén szinte kizárólag az (S)-izomer okozza az empátiát előidéző sajátos hatást.