A történelem folyamán különböző népcsoportok különböző típusú és összetételű bódítószereket alkalmaztak szertartásaikhoz vagy gyógyszerként. Az angol gyarmatosítás idején már mint puszta élvezeti cikket kezelték a drogokat, főleg az ópiumot. A szernek azonban két arca van. Az egyik az alvilágba mutat, sötét. A függőség világa. A másik arca viszont a fájdalmat csillapítja akár baleset, akár más okból fakadó komoly sérülések esetén. A thaiföldi Ópium Múzeum az ópium mindkét oldalát megmutatja. 

A múzeum az északi Chiang Rai tartományban található. E tartományban terült el az ún. arany háromszög: Laosz, Thaiföld és Mianmar határai érintik itt egymást. A terület valaha a csempészek és drogbárók birodalma volt. Itt termelték jó részét annak az ópiumnak is, melyet Nagy-Britanniába szállítottak a XIX. század végéig.

A múzeumba lépve, egy keskeny alagút várja a látogatót. A falak egyszerű szikláknak tűnnek, de közelebb lépve arcok, testek elevenednek meg. Az egyik oldalon mintha szenvednének, kínlódnának, a másik oldalon inkább mintha megpihennének, elernyednének.

Az alagútból kilépve hatalmas, megvilágított termek sora következik, melyek mindent elmondanak az ópiumról, történetéről, használatáról és persze arról, hogy hogyan és milyen gyógyszerek készültek, készülnek belőle. Egy kisebb üvegbúra alatt még egy apró mákültetvény is található.

A falakon megrázó plakátok figyelmeztetnek az ópiummal való visszaélés veszélyeire. Egy percre sem engedik, hogy a látogató kizökkenjen a valóságból és elfelejtse a szer hátrányait.

A látogatókat egy ismeretterjesztő film is várja. Eza vi arról szól, hogy a főhercegnő 1988-ban már szerette volna, ha nyílik egy intézmény az országban, mely által többet tudhatnának meg az ország lakosai is az ópiumról, de a kezdeményezés csak 2004-ben válhatott valóra. A környéken azóta a helyi lakosságot is arra ösztönözték, hogy más haszonnövények termesztésével foglalkozzanak az ópium helyett és a térséget turisztikai szempontból is csábítóbbá formálták, így a vidékre már nem az ópiumtermesztés a jellemző.

A múzeum anyaga az ópium teljes történelmét felöleli. Elmeséli, hogyan használták a fáraók altatószerként és hogy a XVIII. századra vált az orvostudományban is használt fájdalomcsillapítóvá, majd a XIX. század kedvelt tudatmódosítójává, és hogyan ihletett meg olyan embereket, mint Coleridge, Wordsworth, és éltek vele olyanok is, mint Benjamin Franklin. Még egy korabeli patikusüzlet másolata is helyet kapott a múzeumban. Itt ma már meghökkentő dolgok is találhatók, mint az akkor még köhögéscsillapító szirupként alkalmazott heroin.

Később a legális ópiumhasználat koráról, a XIX. század második feléről mesélnek a képek: hogyan alakult ki és virágzott az ópiumkultúra Thaiföldön és mik voltak ennek a nyugati hatásai; láthatjuk a fogyasztáshoz szükséges kellékeket, sőt a régi ópiumbarlangokba is betekintést nyerhetünk.

A következő állomás a múzeum interaktív része. A falakon ópiumfüggő hírességeket látunk. Közben, ha kérjük, azt is meghallgathatjuk, ahogy volt függők számolnak be a szerrel kapcsolatos élményeikről és a leszokás nehézségeiről.

A tárlat egy csendes, fényes, tág szobában ér véget, ahol a falakon nagy gondolkodók és filozófusok idézetei találhatók. Ide viszont egy a belépéskor látott alagúton át vezet az út. A tárlat létrehozói ezzel akarták érzékeltetni, hogy bár a szer sötét mélységekbe vezetheti az embert, van fény az alagút végén.