A Baccarat bemutatója után elkódorogtam az enyhe, tavaszra forduló éjszakában. Gyönyörűszép idő volt, az embernek mindenhez inkább volt kedve, mint az alváshoz: oly viruló, oly gerjedő s oly tavaszos volt minden. A fák dermedten állottak, a hold a tarjagos fellegekből olykor-olykor kikukucskált, s úgy tetszett, mintha az egész természet várt, habozott volna, hogy visszabukjék-e a tél jégkarjaiba, vagy felöltse-e a kikelet virágpalástját. Megvártam, amíg a lámpák kialudtak, s az utcák zsongása teljesen elcsendesedett, aztán kedvemre jártam fel s alá a néptelen mellékutcákon, és néztem a holdnak azt a különös ólomszínű, piszkos derengését, mely oly bizonytalanná és elmosódottá tett minden vonalat és színt.

A színdarab, közönyösen hagyott, de mégis gondolkozóba ejtett. A kártyaszenvedély problémáján töprenkedtem: mi lehet az alapja, az oka; mi magyarázza meg azt, hogy naponta ezer és ezer ember megy tönkre egy óra szenvedélyéért; miért nem tudják belátni, hogy a kártyázás feltétlenül veszteség még a nyerőre is? És mért van az, hogy a kártya, mely távolról oly lelketlenül érdektelennek látszik, belopódzik nemcsak a klubok zárt termeibe, hanem polgárjogot nyer a legjobb családoknál is, és ott, ahol az unalom terjeng, egyetlen mentőeszköze az ásítozóknak.

Természetesen, rögtön kész voltam a felelettel, amint biztosra vettem, hogy olvasóim már most is teljesen megoldottnak látják a kérdést. A fülembe száz és száz közhely, frázis zúgott, mit ez esetben feleletül kaptam volna soktól - de én bizalmatlanul utasítottam vissza mind.

A szerelemnek, az iszákosságnak és sok más szenvedélynek mind igen világos az alapja. Szeretkezem és iszom nyakra-főre, mert szervezetemnek ebben a pillanatban gyönyörűséget okoz, és a többit mit bánom én. A kártyázás szenvedélyével azonban nem végezhetünk ily könnyen, mert sem a nyereségvággyal meg nem magyarázhatjuk teljesen, a változatosság, a szórakozás hajszolása meg olyan tág általánosságok, hogy majdnem semmit sem mondanak. A kártyában van valami démoni erő, a magyar nép is az ördög bibliájának nevezi. Hanyatt-homlok, ostobán rohanunk be a szerencsétlenségbe, szerelmesek leszünk a romlásba, és boldogok vagyunk, ha elveszünk általa.

A kártyázás démoni mulatság: ez a leghelyesebb kifejezés, mert az általa szerzett élvezet lélektani alapjára mutat. Bármint csűrjük és csavarjuk is a dolgot, ki kell mondanunk, hogy a kártyás perverz, különleges, merész és álmodó ember, ki hadat üzen a természetességnek. A természetes az, hogy aki szegény, szegény maradjon, s akinek pénze van, ok nélkül ne veszítse el azt. A kártyázó azonban feje tetejére állítja ezt az igazságot, és nekitámad a valóságnak, párbajra hívja a sorsot, és fellázad a természetesség ellen. Egy új világot alkot, melynek istenévé a szeszélyes véletlent teszi, és merész tusára hívja a sorsot, hogy győzze le, vagy emelje fel.

Ebben a pontban kell keresnünk a kártyaszenvedély magyarázatát. A kártyázó egy új életet, egy egész új világot alkot magának, ahol esztelenül, gyorsan és lázasan jönnek a sorsfordulatok. Benyúl a haladó szükségesség kerekeibe, s tevőleges szerepet látszik játszani ott, hol mások csak szenvedőlegeset. A kártyázás az örök szükségességgel való félelmetes és förtelmes kacérkodás. Mi remegve, sápadtan várjuk a sors intézkedéseit, és hideg iszony fut végig ideghálózatunkon, ha csak arra is gondolunk, hogy boldogságunkban mily rombolásokat visz végbe csak egy év múltán is - a kártyás, éppen ellenkezőleg, kíváncsi a sors működésére, és idézi csapásait, gyorsítja lépteit, parancsolni akar neki. Ezért az az áhítatos csönd, az az elfojtott hallgatás a monte-carlói kártyabarlangokban, mintha mindnyájan lesnék a sors misztikus fuvallatát, mintha rettegnének valakinek jöttétől. Az ember ilyen pillanatokban éveket él által. A háttérben csakugyan évtizedek története intéződik el. Valóban, nem alaptalan az a néphit, hogy a kártya őszit.

De nemcsak ezen, hogy úgy mondjam: metafizikai vonzerővel hat a kártya, hanem azon különös ellentéttel is, mely az életben való verejtékes pénzszerzés s a kártyaszerencse rémületes esélyei között van. Megszoktuk azt, hogy egész életünk, boldogságunk pusztán a pénz körül forgott, s így különös gyönyörűséggel nézzük az olyanforma elegáns tusát, mely az élet durva küzdelmét oly finoman mímeli, mint a kártyázás.

Itt kesztyűs kézzel fojtogatjuk egymást, s ha buknunk kell, nem fogcsikorgatva távozunk, hanem elegánsan kivezettetjük magunkat a szolga által az udvar rejtett kertjébe, s ott minden teketória nélkül halántékunknak szegezzük a forgópisztolyt. A kártyázásban tehát egy miniatűr életet teremtünk, a valódinak örömeivel és csapásaival, hogy képletesen szóljak: vihart kavarunk egy pohár vízben.

Ennek a viharnak azonban urai és istenei vagyunk, nem annyiban, amennyiben feltétlenül engedelmeskedik akaratunknak, hanem annyiban, hogy bármelyik pillanatban felkelhetünk a kártyaasztaltól, s ekkor egyáltalában nem sújthatnak gyilkoló villámai.

Mondanom sem kell, hogy mindezzel csak a kártyaszenvedély lélektani alapját kíséreltem megvilágítani, s nem tankönyvekbe való tanleckét szándékoztam írni a kártyaszenvedély káros és elítélendő voltáról.

Ha erkölcsi szempontból vizsgálnám a kérdést, akkor sem azt kérdezném, jó-e vagy rossz-e a kártyázás szenvedélye, hanem hogy okos-e vagy oktalan. Kell kártyáznod? Helyes, elő az erszényt, kezdjük a játszmát, nem ítéllek el! És tudd meg, ha egy vagyont vesztesz el egy kártyán, pusztán azért, hogy egy kiállhatatlan perc unalmát a veszteség fölött érzett töprenkedés és lelkiismeret-furdalás által elűzd - még akkor is bölcs embernek tartalak.

1906.